Az ember olyan alapvetőnek gondolja, hogy mindig ott van a szerelme, barátja, vagy a családja számára, és rögvest helytálló segítséget nyújt, ha arra éppen rászorul a másik fél. De biztosan olyan magától értetődő ez?

Az igazság ugyanis az, hogy sokszor egy apró kéréstől is képesek vagyunk besokallni. A többi persze rajtunk áll, az, hogy mit kezdünk a fennálló helyzettel. Képesek vagyunk-e továbblépni a saját önző emberi mivoltunkon, vagy megragadunk a meleget adó, zárt burokban, ahonnan kilépni áldozatokkal jár.
Szóval jogos a kérdés: Vajon mindig ott vagyunk egymásnak? Akkor, amikor az egyikünk mentálisan nagyon mélyen van például és a poklok poklát járja meg? Valódi, hiteles érzelmi támogatást biztosítunk, vagy lerendezzük inkább annyival, hogy „Ne hisztizz, szedd össze magad!”. Ápoljuk, óvjuk a másikat, amikor beteg, vagy tudomást sem veszünk róla, hiszen a betegség senkit sem kerül el?

Ezek a nyers, valóságot előidéző szituációk mutatják meg pontosan, tényleg fontos-e a számunkra egy adott személy, vagy sem. Látszólag úgy tűnhet, hogy tökre odatesszük magunkat, és a tartalék energiáink így is kifogytak, de ez édes kevés. Az ilyen passzív, elutasító reakciók következményeképp pedig nem merünk a továbbiakban őszintén beszélni a gondjainkról, igazából bármiről, ami nyomaszt. Elvégre megalázó helyzetbe kerültünk. Úgy érezzük, ebben a forgatókönyvben bizony nem lehet helye a szégyennek vagy a gyengeségre utaló érzelmeknek.

Bár egyesek úgy gondolhatják, hogy az érzelmi támogatás iránti igény a gyengeség jele, rengeteg kutatás támasztja alá, hogy szinte képtelenség teljes, lelkileg kiegyensúlyozott individuumként létezni ennek hiányában. Egy egyén minden lelki aspektusa fontos. Valid, gyakran törékeny, de mindenképp hiteles. 
Egy virág, egy doboz bonbon, ez mind szép és jó. De minden esetben a tárgyi dolgok jelentik a törődést? A megkönnyebbülést felszabadító állapotot? A válasz igen egyértelmű. 

Nem a szőrmébe bújtatott, tökéletesen leápolt, csillogó test és lélekhang a másik. Nem csak az a másik. A másik ott van akkor is, amikor csomókban hulló hajjal, reszketve áll a zuhanyzóban azt remélve, hogy nem csak a forró víz hoz ideiglenes megváltást. A másik ott van akkor is, amikor napokig nem tud kikelni az ágyból, mert úgy érzi, elfogyott minden ereje. A másik ott van akkor is, amikor még ő maga sem tudja megfogalmazni mi a gond, de valami nincs rendben. Ott van akkor is, amikor beteg és nemhogy az ajtóig nem tud elvánszorogni, még a vödröt is alig tudja maga előtt tartani stabilan, ha épp hánynia kell. Ott van akkor is, amikor megtörik a tökéletes külső és belső képe. De igazából nem is kell tökéletesnek lennie. Nem is kellett annak lennie soha. 

Nem a makulátlan tökélyt szerettük meg egymásban. Én személy szerint legalábbis, merem remélni, hogy az emberek nem így tesznek egymással, mert, ha így tennének, nem tudnának ténylegesen ott lenni egymásnak. Ott lenni egymásért. Akkor tényleg értelmét vesztené minden, ami emberi. Meglátni és szeretni, majd segíteni a gyengeség, a fájdalom, az autentikus aura árnyalatait pedig a lehető legemberibb dolog a világon.

• kitartani valaki mellett pszichológia támogatni

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!