Időben sikerül felébrednem. Kicsit félve pillantok a reggeli tükörbe, az előző napra gondolva. Belegondolok milyen korán indultam Budapestről, milyen hirtelenséggel kerültem a nápolyi káoszba. Aztán felidéződnek az ízek, amiket mind megettem, a pizza, a sütemények, az esti hatalmas gelato, no meg a pohár prosecco, capuccinók... – Egész jó! Rosszabbra számítottam! –summázom a látottakat a fürdőszobában.

Nem tudom, mi lehet itt Nápolyban, de máskor és máshol, egy ilyen nap utáni reggel határozottan máshogyan festek. Eszembe sem jut kávészerzéssel próbálkoznom a szállásomon, hiszen Perla már az érkezéskor többször elmondta, hogy melyik kávézóban fogunk reggelizni a Kikötőben. Agyő, másnaposság, agyő, reggeli kávéfüggés! Most határozottan jól megvagyok ezek nélkül! Hihetetlen gyorsan elkészülök. Már Budapesten kigondoltam melyik ruhámban fogok Caprin vizitálni. Egy hosszú bézs – aranyszínű ruhát választottam. – Istennői, a bőséget fejezi ki, és a gazdagságot vonzza. Pont ilyen ruhában kell Caprin sétálgatni. Végig simítom magamon a finom szatén anyagot, majd sárga kis táskámat keresztbe vetve magamon elindulok a tengerparti úton Beverello, a kikötő felé.

Eleinte még kicsit szorongok az istennői ruhámban, reggel fél nyolc magasságában, Nápolyban, de itt semmi nem túlzás. Megnéznek persze, de nem, mint egy őrült csudabogarat, hanem, mint egy különleges Nőt. Épphogy, finoman néznek, mint a reggeli szellő, úgy suhannak el mellettem ezek a jókedvet ébresztő pillantások. Már egészen közel járok Beverellohoz, mikor egy csapat fiatal külföldi turista lány közül az egyik megszólít. – Buongiorno Signora! – kezdi - Jóreggelt Hölgyem! Tovább folytatja olaszul, szállásukat keresve. Teljesen felvillanyoz a tény, hogy nápolyinak, és nem turistának gondolt. Egyszer csak Perla virít előttem. Vakítóan kék szemei csillognak. Majdnem túlmentem, de szerencsére épp szembe jött velem. Belem karol és a kávézó-reggeliző helyhez vezet. Szeptember van, de még nagyon nyárias a kora reggel. A nyitott reggelizőben már büfé hangulat van. Sorban állunk a kávéért és a sütiért. Perla és a többiek is hangosan „beszélgetnek” a pulton keresztül. Nem is beszélgetés ez, sokkal inkább valami kedves huncutkodás, talán ugratják egymást, vagy ki tudja, miket mondanak egymásnak, mert végig mosolyognak, nevetnek és gesztikulálnak. Pontosan persze nem értem miről
beszélnek, de beszippantom, beengedem magamba ezt a nyitott reggeli lüktetést.

- Most akkor feketét fogsz inni – mondja Perla – nem capuccinót.
- Minden vágyam! Már alig várom, hogy elém kerüljön, és megkóstolhassam a vastag szélű csészékbe tálalt caffét. Tetszik ez, hogy ez nem espresso, egyszerűen ez A Kávé, a Caffé. Sűrű, fekete és forró. Szertartásosan kortyolom. Igen, ez más, ez több, mint egy eszpresszót ledobni. Ez valóban forró, valóban fekete és ízes. Eszencia. Fekete eszencia. Keserű és mégis benne az Édes Élet. Hogy van ez? Nem értem, de kiélvezem minden cseppjét.
- Sütit is kapsz hozzá! – mondja Perla.
- Feltétlenül! – vágom rá.
- Akkor jöjjön a híres sfogliatella!
- Jöjjön, bármit jelentsen is ez!

Amikor beleharapok a sfogliatellába minden felülíródik bennem, amit eddig péksütiről, süteményről gondoltam. A teteje ropogós, a belseje meg omlós. Édes, túrós, meg még más ízek is, amikről fogalmam sincs, mi lehet. Az ellentétek tökéletes harmóniája. Kemény és lágy, rétegzett és folyós. Sós és édes. Oh - jut eszembe hirtelen – ha engem így, ebben az ellentmondásokkal való tökéletességemben látott volna nőként! – gondolok bele egy kicsit fájó szerelemi csalódásom emlékeibe. – Miért is kéne mindig puhának és omlósnak lenni, vagy éppen állig begombolt, hideg eleganciába zárkózni? Miért ne lehetne ez együtt? Egyetlen Nőben, egyetlen szerelemben? Beleharapni a ropogós kagylóhéjba, és élvezni, ahogy a mélységben feltárulnak a nő puha és omlós
ízei? Élvezni a kagyló feltárulkozását, az igazgyöngy felbukkanását… Belemártózni a nő ellentmondásaiba, anélkül, hogy irányítani és egyszerűsíteni akarnánk? Hagyni, megengedni őt, a végleteibe engedni, hogy mindez egy őrült, de csodálatosan ízletes játékba érjen össze mindenki gyönyörére?
Talán itt a nápolyi öbölben, ezt a játékot ismerik… - fejezem be a sfogliatella körüli merengésem.

- Indulnunk kell! – ébreszt fel a merengésemből Perla hangja.
Jegyet váltunk és hamarosan már a Capri fele tartó kompon ülünk. Perla megint megtalálta a legjobb helyet. Az ablaknál ülök és figyelem, ahogy a hatalmas hullámok az ablak üvegére csapódnak. Érzem, hogy valami jelentőségteljes felé közeledünk.

Capri az álmok szigete

Mielőtt Caprira érnénk, még találkozom a kompon dolgozó férfival. Ő a „nyomuló” olasz. Átlagos flörtnek látszik, de túltolja szerintem. Fellobban, ég, izzik – ez idáig már nem is lep meg – de utána elbízza magát. Helyezkedik, mutogat, magyaráz, aztán közel férkőzik, és egy papír cetlit nyom Perla kezébe. Perla gyorsan elteszi, majd kicsivel később elővesszük ezt a bizonyos gyűrött papírt. Név és telefonszám, rendezetlen, golyóstollas kivitelben.

- Ne már Perla! Tényleg egy papírra, tollal írta fel a nevét és a telefonszámát? Ilyen létezik még? És vajon most írta meg, vagy van ebből még vagy tíz-húsz darab a zsebében? – teszem fel a kérdést nevetve Perlának.
- Szerintem van neki egy pár tucat kézzel megírt! – válaszolja, majd nevetésben törünk ki.

A komp beérkezik Capri kikötőjébe. Jókedvűen kiszállunk, és gyors létekkel a part felé vesszük az irányt. Annyira izgatott vagyok a megérkezést illetőn, hogy megkérem Perlát, feltétlenül üljünk be valahova egy frissítőre a kikötőben. Perla bőrsaruját figyelem. Gyorsan szedi a lábát, izgatott és boldog. Amióta Capri szigetére tette a lábát, csak ölelgetik. Pincérek, hajósok és az éttermek vezetői lépnek hozzá és üdvözlik őt egy – egy meleg öleléssel. Pergő és hangos mondatokat váltanak. Azon gondolkodom ilyenkor, hogy vajon miről beszélhetnek. Szeretnék én is ilyen sok jó barátot, öleléseket, támogató szavakat, melegséget, vagyis Szeretetet érezni. Ilyen egyszerű lenne mindez Caprin? Mi teszi ezt? Az emberek? Az éghajlat? Nem tudom, de nagyon remélem,
hogy fény derül erre a titokra is. Perla begyorsítana, menne velem a cabrio taxikhoz, Anacaprit mutatni, meg még ki tudja hány csodát, de én belassítom.

- Most beülünk ide, és ünneplünk! – mondom ellentmondást nem tűrőn Perlának. Talán ez az első alkalom, hogy nem Perla irányít, hanem én.
Kedvenc kávézója teraszán keresünk asztalt. Még szinte reggel van, a fények, az illatok egészen üdék. Turista sincs sok, semmi nem zavarja a széles horizontban való ámulatot. Rendelek. Nagyon izgatott vagyok, de a hangom mégis nyugodt és határozott. A kis kerek asztalunk hamarosan tele. Chips, sütemény, prosecco és Perlának sör, mert ő nem iszik bort. Ha soha nem állunk fel innen, én már akkor is boldog és beteljesült vagyok – gondolom. Magasra emelem a proseccos poharam és köszöntőt mondok. Még tíz óra sincs, de már kissé kábult vagyok az örömtől, no meg a habzó bortól, de nem bánom! Hirtelen végig futnak bennem az elmúlt évek emlékei… Az első pohár proseccom Velencében, a telihold fényében, a tintahal polentával, az érzéki ízek és ölelések, amiket megélhettem, amelyek egy budai olasz étteremből Amalfiba vittek, majd rá pár évre, immáron egyedül utazva Caprira vezéreltek. Látom az utam során felbukkanó férfiakat, őt, aki adni tudott, ízekbe és életérzésekbe avatott, és őt is, aki mindezt kiélvezte, elvette, learatta a gyümölcsét, majd végül odébb állt. Akkor itt a kikötő béli teraszon a független női életem első szárazföldre érkezett lépését ünnepeltem, erre koccintottam. Kikötöttem az álmok szigetén, beültem egy kávézóba és rendeltem egy pohár jéghideg habzóbort, mellé helyi finomságokat. A sárga kistáskámban ott lapult a bankkártyám, rajta bőven annyi euro, hogy mindezt kifizessem. Nem volt lényegesen több pénzem, mint akkor, amikor az ex férjemmel érkeztem ide pár éve. Házasságunk alatt bármikor megtehettem volna, hogy eljövök ide egyedül, és mégsem jöttem, mégsem tehettem meg. Nem tiltotta senki, de belül hiányzott ehhez valami… És most, ezen a ragyogó szeptemberi reggelen, érzetem, hogy ez a valami, ez a plusz itt van velem. A bátorság és a kíváncsiság a szívemben, a szabadság végtelenje a lelkemben, a bankkártyám pedig, rajta a szorgalmas, független életem során teremtett pénzzel, a sárga táskámban.

- Caprira! Ránk! – emeltem fel a poharam, és mindent felhörpintettünk.
- Induljunk – vette vissza az irányítást Perla- még sok minden vár ránk!

Tegnap Nápolyban még az volt a terv, hogy egy kisebb női társasággal leszünk itt Caprin. Együtt fogunk taxit és hajót bérelni, körbe hajózni a szigetet. Éppen a hajó indulása előtt kapta az üzenetet Perla, hogy a hölgyek nem jönnek, lemondták az utat. Villámgyorsan kellett döntést hoznom, hogy a társaság nélkül is elindulok, ezzel egy nagyobb, be nem tervezett költséget vállalva. Most a proseccos reggeli után már úgy érzem, hogy semmi nem állíthat meg abban, hogy bejárjam azokat a helyeket, amiket a társasággal terveztünk. Kerül, amibe kerül, nem fordulok vissza, eljutok Caprira és kabrió taxival fogok Perlával utazni, és ha sikerül, még hajót is találunk, amivel körbe hajózhatjuk a szigetet. Határozottan azt éreztem, hogy ennyivel tartozom magamnak, tartozom egy Álomnak.
Perla máris megtalálja az ideális taxist. Beszállunk a kabrióba. A félig nyitott tetejű zöld autó máris felfelé indul a tűkanyarokkal tűzdelt élesen kanyargó úton. Alattunk a tenger, a sziklák, előttem a sofőr, és a Perla világos szőke feje. Úgy érzem magam itt, mint egy híresség, egyedül ülve a suhanó, elegáns kabrió taxiban. Perla fényképez, miközben érzem, ahogy a friss meleg szél az aranyszínű ruhám és hajam fújja. Igazából nem is tudom, hogy mire figyeljek, magamra, ahogy a kabrióban ülök és Perla telefonjának a kamerájába mosolygok, vagy az alattam hihetetlen szépségében feltáruló tájra, a lélegzet elállító tűkanyaros útra. Alighogy kiszállunk a taxiból és pár lépést teszünk, máris egy újabb élmény vár. Perla szinte „belelök” a Monte Solaro felé emelkedő libegő egyszemélyes ülésébe. Még tiltakozni sincsen lehetőségem, hiába is hoznám fel, hogy tériszonyos vagyok… Mér késő, már nincsen más, csak a tovább és a
tovább, a feljebb és a feljebb! A Kikötőben még úgy tűnt, mintha én irányítanék, mintha meg tudnám állítani az időt, és lehetőségem lenne a múlton és a jelenen merengeni, ünnepelni a megérkezést, de már világos, hogy Perla nem ezért hozott ide. Most nem a merengés ideje van, még épp csak elkezdődött egy varázslatos, különleges kaland. A kikötőből egyre csak feljebb és feljebb emelkedünk. Elsőre a kabrió taxi száguldott végig az őrülten kanyargó szerpentinen, most meg épp, hogy kiszálltunk a taxiből már a libegőn ülök, és egyre csak emelkedem…

• capri sziget nápoly olaszország utazás

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!