Már túl vagyok a lebegés fázisán. Nem bambulom végig a napot, nem merengek azon, hogy vajon hol rontottam el, hol rontottad el, hol ronthattuk el. Nem keresem lélekszakadva a kezed éjjel.

Nem akarok hozzád bújni és már nem kezdek el spontán hangosan beszélni, mert azt hiszem ott vagy, később meg örülök, hogy senki sem hallotta, mert magamban nyomtam a szöveget. Az emlékeket ugyan nem egyszerre, de egy-egy mély levegővel darabokban eltüntettem. Hol egy póló került a kukába, amikor nagyon erősnek éreztem magam, több közös képnek is a szaggatás lett a sorsa.

Így idővel eltűntél. Mármint körülöttem már semmi nem emlékeztet rád. Én még emlékszem, de nem beszélek rólad. Mert rájöttem, hogy egy helyben topogok amíg, mindig hozzád találok vissza. Nagyon rossz volt. Nehéz volt eljutnom ide. Megküzdöttem a démonaimmal, még saját magammal is. A visszaesés, hogy újra belezuhanjak az emléked mocsarába, mindig ott lebegett felettem, de nagy szerencsémre elkerültük egymást.

Sok zene és film is tiltólistára kerül. Egészen addig, amíg fel nem tudják már szántani a sebeket. Olyan mértékben gyógyult hegekre engedhetek csak rá ilyen impulzusokat, melyek már nem újulnak ki. Ugyanígy szép számmal akadnak helyek, illatok és élmények, melyeket még nem bolygatok. De határozott tervem, hogy újra át fogom élni mindet. Egyedül, magammal, hiszen én mindig itt leszek nekem. 

• egyedüllét elengedés emlékek múltidézés szakítás

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!