A Számkivetett c. filmnek abban a jelenetében, mikor Chuck Noland (Tom Hanks) végül egy rönkökből és ágakból eszkábált tutajon átjut a szinte állandóan hullámzó tenger támasztotta akadályon, felszabadul, kitör belőle az örömteli nevetés. De szinte azonnal szembesülni kényszerül a ténnyel: elhagyott egy biztonságos állapotot a rendkívül bizonytalan szabadság és reményteli jövő kedvéért. Mert abban ott volt a boldogság talányos képzete. A megmenekülésé, a megmentődésé. Talán a lehetősége is. Nem a filmről szeretnék most beszélni, sokkal inkább erről a mezsgyéről, a biztonság, a képzelt, a vágyott, az elérhető és az elengedett biztonság kereszteződéseiről.

Belekezdeni valami újba, másba, felhagyni a jól megszokott életritmussal azért, hátha a bizonytalan tartogat valami sokkal jobbat, rútul nehéz dolog. A szabadságnak ez a szintje nem jár, nem jön csak úgy. Az nem egy állapot, hanem a tettek, a döntések következménye. Nem csak azt jelenti, hogy én dönthetek, hanem hogy döntök is, és vállalom az ismert és ismeretlen következményeket egyaránt. Azt az érzést vagy még inkább érzetet, azt a borzongató tudatot, hogy elengedtem a hazug-szürke álbiztonságot valami erőteljesebb kedvéért, amit egyelőre csak én látok, az én képzeletemben létezik. És ezt nem adják ingyen. De enélkül nem jön.

Sokszor használjuk a komfortzóna kifejezést arra az állapotra, amiben kihívások nélkül tengődhetünk. Aki ebben működik kizárólag, hiszi, hogy a kockázat hiánya nélkül nem érhetik kellemetlen meglepetések, legalábbis redukálni lehet őket. Ez egyrészt nem teljesen igaz, másrészt aki így dönt, megöli, lenullázza a szellemét. Éhezni hagyja, levegőtlen szobában tartva fojtogatja, teljesen elnyomja a benső gyermeket. Szükségünk van kihívásokra és megmérettetésekre. Mert csak attól növekszünk.

Viszont senkinek nem lehet megmondani, hogy számára mi jelentse a saját kihívását, ezt elvileg mindenkinek magának kellene érezni, tudni. De sajnos ez nem ilyen egyszerű. A szülő nagyon sokat tud segíteni már elég korán, ha a gyermeke felé szeretettel fordul, és felméri a tanáraival közösen, miben tudna maradandóan kiemelkedő lenni, miben lenne képes szárnyalni. Egy szerető szülő ebben "érdekelt". És példát is mutat. Amennyire csak lehetséges. Persze sokan nem élik ezt meg, nincs támogató közeg, amiben felnőhettek volna, ezért egyrészt maguk sem látják, miben erősek, milyen képességeiket lehetett volna/lehetne fókuszáltan fejlesztve kimagaslóvá tenni, másrészt ennek elmaradása miatt a biztonságot egy nagyon fullasztó, zárt közegben érzik csupán garantáltnak. Furcsa, ugye? Pedig ez elég általános állapot.

Ezért is gondolom és hiszem, hogy a kisebbeket hagyni kell ábrándozni, megélni a saját gondolataik képezte világo(ka)t. Mert a gyermek, aki fejben világokat teremt - és ezt nem csak hagyják neki, de a szülők adják hozzá az építőanyagokat -, megmaradhat olyannak, aki továbbra is akar és mer majd teremteni, alkotni, menni előre bátran és erővel. És így egy bizonyos szinten meg is marad majd gyermeknek. Amennyire kell. Ahogy a gyermek nem csak mer belemenni az új helyzetekbe, de kifejezetten keresi is az ismeretlent. Mert zsigerből tudja, hogy a kaland ott van. Az élet ott van. A mélység és a szépség ott van. Akarjuk az ismeretlent.

• férfiszemmel férfiszempont újrakezdés változás

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!