Tóth Vera: A halálról

A halál a keleti kultúrában egy teljesen elfogadott, misztikummal, felszabadultsággal és megkönnyebbüléssel teli világot jelent, melyet rengeteg kíváncsiság övez. Megnyugvással tölt el, felfedezésre vár, melyről ott beszélni olyan természetes, mint meginni az első kávét reggel.

Azonban a nyugati kultúrában elutasítóan állnak hozzá, sértő megemlíteni, mindenki örök életet akar abban a bőrben, amiben él. Sokan elfogadhatatlannak tartják, hogy egyszer őket is eléri a végső perc, és erre pánikbetegséggel, valamint egyéb pszichés megbetegedésekkel reagálnak. Pedig az elmúlás természetes dolog, és része az életünknek: teljessé teszi a földön eltöltött rövid létünket. Kár lenne áltatni az embereket azzal, hogy az élet örökké tart abban az értelemben, ahogyan azt a televízió, a rádió és az újságok közvetítik.

Mitől is félünk? Nem a haláltól félünk, hanem attól, hogy mi következik utána. A materialista felfogású embernek bizony nagy dilemmát okoz, ha belegondol, hogy egyszer meghal, hiszen neki nincs hite a felsőbbrendű életben, a spiritualitásban, a vallásokban, teljesen racionálisan közelít meg mindent, és emiatt érzi üresnek a halált. Ez annyira összerántja, hogy ilyenkor a víz is leveri. A hittel teli ember ezt már másképp éli meg. Azt gondolom, hogyha megkérdik tőlem, hogyan lehet szépen, nyugodtan meghalni, akkor arra az lenne a válaszom: úgy, hogy szépen élünk. Persze ez elég közhelyes kijelentés, de ebbe beletartozik a bátorság, a változásra való késztetés, az önismeret, a pillanataink teljes megélése, a mély, a magas, a lejtő, az emelkedő, a szerelem, az ízek, a felhőtlenség, a gazdag lélek felismerése, a természet szeretete, a kapcsolatok. MINDEN, ami hétköznapjainkat és az ÉLETET jellemzi. De legfőképpen a mindenhez való érdeklődő, nyitott hozzáállás, az, hogy olyan legyek, aki mindig mer élni-virulni.

A halál száz évvel ezelőtt még itt is természetes volt. Nem keltett megütközést, ha az utcán előfordult egy holttest, a háborúban különösen, vagy úgy egyáltalán. A nagypapa halálos ágyánál ott virrasztott az egész család, a gyerekekkel együtt. Most pedig nem engedjük meg, hogy a gyerek holtában is szembesüljön szerettével? Azt gondolom, ez nem helyes. A halál az életben is jelen van, túl lehet élni, hiszen vannak olyan embertípusok, melyeknek teljesen össze kell omlani ahhoz, hogy újjá tudjanak születni. Hiszen korszakokból áll az életünk, mely kis halálok és újjászületések sorozata. Visszatérve az örök életre pedig, amit még az elején írtam erről, azt úgy értettem, hogy ha megfigyeljük: a médiában minden a halhatatlanságról, a sérthetetlenségről, a tökéletességről szól, mely csupán csak illúzió, terelés, profitbegyűjtés, átverés, hiszen az örök élet csak úgy élhető meg, ha hiszünk valamiben, és lelkünkkel érezzük Istent (mindenki vallása szerint), akiben jó hinni, mert akkor magadban is hiszel, mert benned van, és ezáltal biztosan örök életre tehetsz szert. Mert a lélek halhatatlan, nem ismer időt, csak teszi a dolgát, sokezer évig jár s testesít meg személyes történeteket. A hittel könnyűvé teheted halálod, melynek mindig a teljességgel megélt életed adja meg az értelmét.

Befejezésül Pásztor Anna barátnőm dalszövegével szeretnék egy kis erőt adni ehhez:

Márti dala

Kezdjetek el élni, hogy legyen mit mesélni

majd az unokáknak, mikor körbeállnak,

mikor körbeállnak, az ágyadon ugrálnak.

Hogy legyen mit mesélni, kezdjetek el élni!

Kezdjetek szeretni, hogy legyen min nevetni,

hogy milyen bolond voltam, hogy neked udvaroltam,

neked udvaroltam, az öledbe borultam.

Többé el sem tudtam menni, kezdjetek szeretni!

Kezdjetek nevetni, csak semmi melodráma,

senki bele nem halt még komédiába.