Az első találkozásunk elixírjét folyamatosan nyitogatni kell, mint egy zenélődobozt, és gyermeki ámulattal, mohó lelkesedéssel figyelni, hogyan táncol benne körben a balerina. Az első találkozásban százezer perc várakozása van, egymás tekintetében elmerülés, hormonok hullámzása és színtiszta vegytan. Miért nem nyitjuk ki mégis gyakrabban szerelmet tartósító üvegcsét? Miért nem szagolunk bele, szívjuk magadba, és használjuk őrjítő és újra tűzbe hozó saját készítésű feromon parfümként?

A hétköznapok szürkeségén túl, hívjuk újra táncba a szerelmet, érintsen, fogjon át, szédüljünk el tőle. Gyakran, ha jelképesen elkészítettük a szerelmi bájitalt, és meg is itattuk kedvesünkkel, tévesen azt gondoljuk, életre szóló szerelmi kötést alkalmaztunk, e pillanattól kezdve elegendő a passzív részvétel, ekkor szokott a kezdeti égszakadás-földindulás, vagyis szerelmi eufória tenger méltatlanul langyos állóvízzé párologni.

Ahol tűz volt, ott mindig lesz parázs, mondják. Való igaz, de a parázs sem szítható örökkön örökké, főleg, ha elsétálnak mellőle és magára hagyják, új tűzrakó helyet keresve. Ebben rejlik az első titok. A tűzet meggyújtottam, őt választottam, ragaszkodom hozzá, ha kell, órákig bajlódom a parázs felszításával, míg végül megjelenik az a kicsi láng. Nekem mégis megéri a várakozás, és a belefektetett energia. Mert ő kell, ezért nem hagyom a parazsat kihunyni.

Ám vannak emberek, akiknek limitált a szeretet befogadó tankjuk. Ha csordultig telnek, ha százszázalékos szeretet vagy szerelemáradásban van részük, akkor előjön mindenféle fizikai tünet, mintha megfeküdtük volna a gyomrukat, mert túl sokat kortyoltak belőlünk. Nem vesszük észre, kicsordult a szeretet tank, le kell állnunk, ne adjunk többet, mindjárt megcsömörlik. És pipettával adagolható a szeretet? Van –e jogunk eljuttatni egy másik emberi lényt, oda, hogy végelgyengülés közeli állapotig éheztessük, majd amikor már önbecsülését vesztve könyörög, kegyesen fecskendezünk egy kevés szeretet-adagot? Vannak, akik sosem mondják majd a szemünkbe: túl sok vagy már, vedd észre magad. Kellene a régi jéghegy éned, a nehezen és csak néhány centire kitárt szíved, a tartózkodásod kellene, meg egy kicsi ridegen tartás, hadd nyüszítsen csak magányosan újra az éjszaka csöndjében, hadd feküdjön a küszöbödön napokig, vagy üljön a házad lépcsőjén. Mert kell a távolság is, kell a hiány, kell a felébredő vadászösztön, az elkülönülés utáni vad egymásra borulás, mert igen, folyamatosan vágyakozni kell azután, ami a miénk. Ha nem tesszük, akkor egyszer csak életterünk szimpla díszletévé válik, berendezési tárggyá, melyet macerás, időigényes és túl bonyolult odébb pakolni, és különben is, megszoktuk a látványt. Sokszor ellustulunk, elerőtlenedünk, és valakinek a teljességét csakis és kizárólag a hiányán keresztül kapjuk meg. Úgy, hogy szinte szétmarják a lelkünket az elvonás tünetei.

De így? A kiszámíthatóság, az adakozás, az odaadás tündéreivé váltunk. A szerelmet, az érintést megfelelően adagoljuk, lelkünket kifordítva kimutatjuk a szeretetet, mint megbízható gondozók, és gondoskodók ott vagyunk, figyelünk, jelen vagyunk, ápoljuk, vigyázzuk a kapcsolatot. Felkeléskor az első gondolatunkban és hosszú távú terveinkben mindig ott szerepel ő. Kiszámíthatóvá, megjósolhatóvá lett szerelmünk minden begyakorolt mozdulata, életterünk komfortzónájában minden megnyilvánulásunk ismétlődik, biztonságos körforgásban telnek napjaink.

• hiány szeretet tartós párkapcsolat távolság

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!