Tegnapután tudtam meg, hogy Te maradtál

Van nekünk együtt boldogságunk, Miklós? Jó lett volna pedig, ha egyszer is eljössz. Vártalak soká, tegnapután is, amikor már biztosra tudtam, hogy nincsen minek várni. Akarom tudni, - mert az ilyet tudni kell a nagy háborúban - hogy leszel-e még nekem? Készítsek-e gyömbéres levest, olyant, amilyent egyedül te szeretsz?

Elmentek a felhők, újból ideért a nyár, tudod, amit én annyira utálok. Ilyen időben volt, hogy nem jöttél többet, már fortyogott a higany a hőmérőben, a dinnyehéjat meg belepték az apró bogarak. Odatettem a kávét lefekvés előtt, megint visszatértem erre a régi, rossz szokásra, legalább a cigaretta elmaradt, annak is kell örülni. A tévében semmilyen műsorok mentek, de nem volt kedvem kikapcsolni, lüktetett a fejem a sok gondolattól, amik ittmaradtak a betegség után, meg utánad, kedves. Egyedül vagyok megint, magánosan, pedig nem akarom ezt egyedül csinálni. Túl soknak bizonyul, valami terhet vegyen le rólam az Isten, akivel hiába beszélek, nem felel nekem.

Csuda egy nap volt, mikor először találkoztunk, azt hitted, hogy észre sem veszlek, pedig ott álltál szép széles valódban az orrom előtt. Persze én elvicceltem a jelenetet, de mi mást is lehetne tőlem várni, úgy játszottam, hogy azt hidd, nem tetszel nekem. Mennyire néztelek akkor téged, kutattam a közösségi oldalakon is utánad, aztán jött a hír, hogy beleszerettél egy lányba, és nekem akkor lett először erőm levelet írni. Na igen, nem bírom, ha valaki elém furakszik a sorban. Azt anya se bírja, ő is mindig mondja, hogy "lányom, állj ki a jogaidért". Harcolni egy egész életben nem annyira mulatságos. Ilyen nagy terhet rakott rám anyám. Nem tudok mindig a jogaim után menni, valamikor csak hagyom, hogy megtörténjék a rossz is, hogy becsapjanak a boltban, hogy silány minőségű ruhát adjanak el. Nem akarom már vissza se vinni. Te szerinted ez minek a jele? Elvitte a betegség a vehemenciámat? Elvitt ez a kóros állapot sokmindent, a hajamat, játékkedvem, meg az anyaságot, de kaptam tőle aztán megannyi mást is. De már késő van, Miklós, nem akarom neked különben se elmondani, hogy miket kaptam a betegségtől. Nem igazán tartozik rád, és ha nem akarok tovább hazudni magamnak, akkor azt kell gondolnom, hogy téged valójában ez már nem érdekel. Pedig ma csoda egy helyen voltam: húst paníroztam anyával, úgy ahogy régen vasárnaponként csináltuk, csak a kisszék nem kellett, mert nagy vagyok már, legalábbis testileg fejlett lettem. És doboltam az asztal alatt, vajon eljössz-e még. Akkor is így dobolt a lábam, amikor tegnapután ideértél.

Van nekünk együtt boldogságunk, Miklós? Ezt most komolyan kérdem, mert én téged várlak. De ne úgy képzeld ezt a várakozást, hogy ülök egymagamban és nem beszélek senki mással, hanem a lelkemmel várakozom. Odabent tudom, hogy egyszer még eljössz, a szívem érzi, neked kell Őneki lenned, és Márai hiába írta meg, hogy igazi nincsen. Most aztán tényleg ellenkeznem kell vele, mert te egészen igazinak tűntél. Van szemem az ilyenekhez, nem hiába játszottam neked.

Szentesi Éva - Rúzs és Tükör

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!