Szétszaggatott tündérmese
Emlékezz a tündérmesékre, amit neked mesélek el, van köztük olyan, ami néha valóra válik. Emlékszem én is a tündérmesékre, amit nekem meséltek el, néhányban lehet hinni, a többit csak hallgatni kell.
Gyerekkoromban arról ábrándoztam, hogy egy egyszerű, vidéki lány vagyok, aki szabadon kószálhat vadvirágos, illatos réteken, megfoghatja szabad kézzel ismeretlen fák terméseit s bátran beleharaphat, mert nem figyeli egyetlen szolga sem, nincs nyomában semmi más, csak a kacér, színes pillangók. Azonban minden ábrándom álom maradt, mert a Jótündérkeresztanya végül nem jött el és nem szabadított ki az aranykalitkában elszenvedett rabságomból. Vérbeli, kékvérű nemes voltam, olyan magasra tettek, hogy el nem érhetett senki és abból a magasból én sem tudtam senki mással érintkezni. Lordoknak szántak, unalmas királyoknak, hozzá akartak kényszeríteni mindenféle pöffeszkedő zsarnok uraságokhoz. De én az igaz szerelmet kerestem, valódi életre éheztem, nem valami érdekből elkövetett önámításra. Szó szerint elmenekültem abból a díszes-mázos kacsalábon forgó palotából, ami vérem és származásom szerint alanyi jogon járt, bárkinek odadobtam volna hercegnői diadémom. Egy szép nap éjjelén aztán mindent hátrahagyva elillantam innen.
Égszakadás és földindulás volt azon az éjszakán. Az istenek látták fentről, mit teszek és olybá tűnt, meg akarnak ölni. Odafönn is azt hihették, mekkora tisztet adtak nekem azzal, hogy egy palotába küldtek a koldusbot helyett. Én pedig csak úgy el akartam dobni magamtól mindent. Rettegtem az erdőben, iszonyat égzengés volt, rettenetmód megtépte ábrázatom, de csak rohantam, mit sem törődve minden idők legfélelmetesebb viharával, minél távolabb akartam kerülni otthonomtól, ahol béklyókra vert rab voltam súlyos vasgolyókkal. Aztán egy erdei tisztásra leltem, ahol összeestem és mire felébredtem, egy teljesen ismeretlen, idegen világban találtam magam. Semmi sem volt már a régi, ezer kíváncsi tekintet nézett csodálkozva rám. Olyan voltam, mint egy földönkívüli, kinek nem értették beszédét. Másmilyen volt a külalakjuk, valahogy mindenki olyan furcsán zömök volt és érthetetlen nyelvet beszéltek. Pozdorja ízűek voltak az ételeik, ágyaik rettenet kényelmetlenek, modoruk nyers és bárdolatlan. Azok az emberek piszkosak voltak, piszkos kézzel nyúltak az ételhez, piszkos kézzel vetették meg a világ legkényelmetlenebb ágyát, amelyben szemhunyásnyit sem tudtam aludni. Nem jött egy áldott nap sem a szememre álom. Olyan gyorsan siettem vissza megtagadott életembe, amilyen sebesen megpróbáltam elszakadni onnan.
Tündérmesébe születtem, tündér-királykisasszonynak ezüstkanállal a számban, és gyémánthintóban megyek nemsokára férjhez. Egy szép napon pedig aranykoporsóban fognak eltemetni. Szolgák ezrei vesznek körül, megvan mindenem és a birodalom legpompásabb grófura kérte meg a kezem. Nem kívánhatok többet az életemtől. Most már csak téged várlak drága leányom, és azt, hogy neked mindezt elmesélhessem. Nem akarok másmilyen lenni, elfogadtam a sorsot és minden egyes napért hálás vagyok, amit együtt tölthetek majd veled. Ezt a mesét, pedig minden este el fogom mesélni neked.
Emlékeztem egy tündérmesére, ami velem esett meg egykoron, volt benne király és szolga meg én. Emlékszem a tündérmesére, és neked is elmesélem, ebben az egyben lehet hinni, a többit csak hallgatni kell.
Szentesi Évi
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez