Sosem értjük meg igazán, hogy mit jelent a „vágyak elengedése”-tézis, amíg nem merülünk bele az élet sűrűjébe. Hiszen eleinte minden állandónak hat, itt vannak a barátaink, családtagjaink, itt vagyunk egy fix közegben, ahol nem árthat senki nekünk, mert sosem vagyunk egyedül. De a változást senki sem kalkulálja bele.
Van, hogy a legközelebbi embereket veszítjük el magunk körül. Elsodor minket az élet vagy a halál forgószele. Előfordul, hogy olyan személyekkel válik külön az utunk, akik nélkül nem tudtuk eddig elképzelni az életet. A mindennapjaink hősei ők, a közeli kör tagjai, akik régóta felvételt nyertek, és örökös tagsággal rendelkeznek.
De mint minden, mindannyian változó lelkek vagyunk. Semmi sem marad állandó, megváltozhatnak élethelyzeteink, esetleg egészségi vagy mentális állapotunk, így a bajban kiderül, kik tartoznak hozzánk. Sokszor a mindennapok görcsei elmérgesednek bennünk és megfertőznek mindent, ami hozzánk tartozik. A hétköznapok visszafojtott, emelt vállal tartása után beszivárog a keserűségünk és a saját nyomorunk rajtunk átáramolva a legközelebb álló kapcsolatainkba. Lehet, hogy sokat panaszkodunk, vagy lehet, hogy csupán magányra vágyunk. Viszont az élet nem kímél minket. Előfordul, hogy elfelejtjük felemelni a kagylót, és megkérdezni, hogy mi történik a másikkal, vagy bokros teendőinkre hivatkozva minden egyes találkozót szabotálnunk kell. Nem figyelünk egymásra, mert túlzottan lekötnek a saját gondolataink és gondjaink. Így kerülünk egyre távolabb egymástól. Mit gondol a másik rólunk?
Ha ők mindent megtesznek a figyelmünkért, egy idő múlva már fárasztó lesz csak minket keresni viszonzás nélkül, és találnak majd olyan embereket, akik első helyre teszik a figyelmüket, míg mi, nos, mi kikopunk a körből. Új ismerősök, új kollégák, új barátok jönnek, és így megy tovább. Ha nem szánunk időt arra, hogy minőségi időt töltsünk egymással, mert a munkánk, a gondjaink vagy szimplán az egészségünk nem enged minket tovább, akkor szép lassan magányunkban mi zárjuk ki a külvilágot.
Szeretni tanulunk, majd elengedünk. Minden egyes alkalommal, mikor új partner kezét fogjuk, már egy idő után elkezd bennünk nőni a még alaptalannak számító félelem, hogy mi lesz, ha téged is el kell engedjelek egyszer? Lehet így kapcsolódni egymáshoz, hogyha jön egy kis vihar az életünkben, akkor elsodorja mellőlünk az embereket? Lehet így egymást szeretni őszintén, érdemes egyáltalán vennünk a fáradságot, megnyílni, megosztani a titkainkat egymással, ha utána a másik új vonatra száll, és magával viszi a közös emlékeket és mindazt, amit mi jelentettünk egymásnak? Érdemes újra és újra szeretni, hogy azután az elengedés fájdalma ismét a magány erdejébe csaljon bennünket? Lehet így élni az életünket? Minden egyes epizódban új szereplőkkel ismerkedünk meg, és egy idő múlva már olyan tág és messzi lesz a körünk, amilyen hatalmassá nőtt a magányunk. A közös emlékeket nem pótolhatják újak, és a régi barátságok nem lesznek olyanok többé, mint most azok, akik alig ismernek bennünket. Nem ismerik a legrosszabb és a legjobb oldalainkat, csupán a felszínen látnak, és így könnyen ítéletet alkothatnak jelenlegi állapotunkról.
A réginek nem mondhatjuk oda, hogy „megváltoztam”. Nincs szó, ami helyrehozhatna egy fájdalmas végkicsengést, a keserű szájíz mindig megmarad a felekben. Hogy ismét visszahozzuk a harmóniát az életünkbe, először a saját lelkünket kell dédelgetnünk. Meg kell értenünk a folyamatot, hogy mi vezetett el idáig az életünkben, hogy egyedül nézzünk szembe a kihívásainkkal, és nincs senki, aki kihúzzon minket a magunknak ásott gödörből. A változás egy önkéntelenül generálódó folyamat, amit a környezet és a belső világunk együttállása hoz magával. Befolyásolni csak úgy tudjuk a cselekedeteinket, ha megvizsgáljuk önmagunk és a környezetünk minőségét. A sérült felek nem beszélnek hízelgő módon egymásról, hiszen mindenki más sérelmet vett magára útközben, és sokszor félreértettük egymást. Szomorú ráébredni arra, hogy bizony nem vagyunk feddhetetlenek, ott mi hibáztunk, túlfeszítettük a húrt, akkor beszéltünk, mikor hallgatnunk kellett volna, panaszkodtunk, és nem figyeltük, mennyit bír el a másik. Esetleg beleszóltunk olyan kérdésekbe, melyek túlléptek a hatáskörünkön és már nem tudjuk visszacsinálni. Sok esetben nincs visszaút.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez