Mindig azt szerettem volna, hogy tisztán és őszintén beszéljenek velem, gátlások nélkül, lényegre törően. De amíg én is kerülgettem adott témákat, elvesztem a tapintatosságban, nem azt kaptam, amire vágytam. Senki nem beszélt velem nyíltan, senkivel nem volt meg az a bizalom, hogy csukott szemmel, nyersen kimondhassunk egymásnak bármit. Erre vágytam, így elkezdtem csinálni. Tisztán és nyersen beszéltem - nem kellett sok hozzá, hogy ez visszatérjen hozzám.

Untam, hogy csak moziba vagy vacsorázni hívnak el, aztán program téren el is tűnik a kreativitás. Benyögtem, hogy kiránduljunk, itt még sosem voltam, azt meg szívesen megnézném. Olyan jól működik ez a dolog, hogy annyira régen voltam moziban, hogy már kicsit hiányzik. Kreativitásért, kreativitást kaptam cserébe. 

Tarthatatlannak tartottam, hogy valakit negatívan megkülönböztetnek, piszkálnak vagy kirekesztenek. Sőt, mindehhez még partnert is kerestek, akár az én személyemben. Az első lépcső az volt, hogy erre nemet mondtam, a következő pedig az, hogy kezembe vettem a dolgokat, és kiálltam a sérelmezett mellett. Egy pillanatig sem maradtam ezzel egyedül. Csak egy erős hangra volt szükség, és vagy öten álltak mögém. Vége volt az igazságtalanságnak, mert én elkezdtem véget vetni neki. Legközelebb velem is igazságosak voltak.

Olyan embereket szerettem volna magam köré, akik tudnak engem választani, mások elé helyezni. Akik fel tudnak szedni a padlóról, amikor kicsúszik lábam alól a talaj. Mert tudtam, hogy ki fog, és tudtam, hogy mások alól is ki szokott. Elkezdtem az az ember lenni, aki ott van, aki törődik és figyel, aki fel tud szedni bárkit, ha arra kerül a sor. Aztán körbe néztem, és hirtelen láttam magam körül embereket. Olyanokat, akiknek ha nyújtottam a kezem, meg tudták azt fogni. És meg is akarták fogni. Nem voltam egyedül, és most sem vagyok egyedül. Visszakaptam, amit adtam.

Elkezdtem magam szeretni. Várhattam volna arra, hogy valaki már mutassa meg nekem a saját értékeim, de inkább nekiláttam saját magam. A tükörben anélkül láttam szép szemeket, hogy bárki felhívta volna rájuk a figyelmem. Anélkül tudtam, hogy csinos vagyok, hogy bárki megdicsért volna.  Pedig megdicsértek. Észrevették az értékeim, és megerősítettek bennük. Azóta, hogy elkezdtem. Szépen bánnak velem, mert szépen bánok magammal. Én mutatom az utat, nekem kell tudnom, hogy mit szeretnék. És ha szeretnék valamit, csak annyi a dolgom, hogy elkezdem csinálni. Hogy nem teszem függővé a dolgokat másoktól. A jót, a rosszat, az igazságosat és igazságtalant. Azt, hogy mit eszek, azt, hogy mit tanulok. Azt, hogy valóra válik-e az álmom vagy sem. Valóra váltom-e vagy sem. Nem bízom ezt másra. Nem várok emiatt másra.

Megdicsérek másokat, mert csak úgy áramlik ez belőlem. Azért, mert komolyan gondolom, azért mert én tényleg úgy látom. Kimondom a dolgokat, mert azt szeretném, hogy mások is kimondják a dolgokat. Hogy vállalják a véleményüket, jól bánjanak másokkal, egymással, magukkal. Rendbe teszem saját magam, hogy ezt ne másoknak kelljen, és hogy nekem se kelljen másokat rendbe tenni. Feldolgozom a sérelmeim, mert boldog szeretnék lenni, felszabadult, boldog emberekkel körülvéve. Hogy ne egy sérült emberrel éljem le az életem, csak azért, mert én is sérült vagyok. Kerek leszek, kerek világgal. Úgy lesz, ahogyan szeretném, mert én lettem az, aki elkezdi.

• életszemlélet lélekhangok önazonosság

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!