Manapság igen sok pár említi problémaként azt, hogy nehezen tudnak úgy közel maradni egymáshoz, hogy azt egy életerős és bensőséges kötelékként is éljék meg. Ugyanakkor panaszkodnak az önfeláldozás sötét oldalára, vagy arra, hogy kompromisszumokat kell kötniük, és fel kell adniuk bizonyos aspektusokat saját magukból, ahhoz, hogy a kapcsolatukban ténylegesen jelen lehessenek. A valóság az, hogy ez a két dolog gyakran kéz a kézben jár.

Minél inkább lemondunk önmagunkról, annál kevesebb energiát fektetünk magába a kapcsolatba. A másik oldalról megközelítve pedig, minél távolabb vagyunk a kapcsolatunktól, annál inkább elszakadhatunk önmagunk egy fontos részétől is. 

Ha valakit beengedünk az életünkbe, az egyúttal arra is kötelez minket, hogy helyet adjunk ennek az embernek a lelkünkben, és a saját boldogságunk mellett az ő boldogságát is vegyük figyelembe. A problémák akkor kezdődnek, amikor a régi védelmi rendszereink működésbe lépnek. Elkezdhetünk olyan akadályokba ütközni a kapcsolatainkban, amelyek miatt észérvek nélkül támadunk, neheztelünk, és vágyakozunk egy látszólag „elhagyott” önérzet után. A jó hír az, hogy ezek közül a blokkok közül a legtöbb felismerhető, tehát megvan a tudásunk és az erőnk, ahhoz, hogy elkezdjük lebontani őket. Amikor ezt megtesszük, megnyitunk egy fontos ajtót, ami által nem csak a partnerünkhöz érezzük magunkat közelebb, hanem ahhoz is, akik vagyunk, és ahhoz is, amit igazán akarunk.

A szerelem megtalálásához vezető út egy ember számára sem zökkenőmentes. Mindannyian tapasztalunk fájdalmat az út során, ami arra segít rájönni, hogyan várjuk el az emberektől a tiszteletet, a kapcsolatoktól pedig azt, hogy rendesen, harmonikusan működjenek. Születésünk pillanatától kezdve alkalmazkodunk a környezetünkhöz. Mind a saját identitásunkat, mind a másokról alkotott képünket abból a mintából kezdjük el felépíteni, amit a szüleink vagy más számunkra fontos és gondoskodó személyek láttattak velünk. Az alapján tapasztaljuk meg, hogyan tudjuk a legmegfelelőbb módon kielégíteni a szükségleteinket, hogyan tudunk egy kapcsolatot őrizni úgy, hogy közben nem romboljuk le a saját hiteles énünket. A kötődési mintázatok többek között, emiatt is kulcsfontosságúak. 

Az érzelmi kötődés és az arra való ráhangolódás korai hiánya, arra nevelhet minket, hogy temessük el a szükségleteinket, a legbensőbb vágyainkat. Egész egyszerűen elfelejtünk saját magunkkal foglalkozni. A gyerekkori szeretethiány gyakran indikálja a helytelen attitűdök kialakulását a kapcsolatokban. Ezért van az, hogy sokan inkább bármit megtesznek a másikért, feladják saját magukat, az álmaikat, a céljaikat, csak ne maradjanak egyedül, csak ne kelljen újra átélni az elhagyatottság mardosó érzését.

A gyerekkori bevésődések mellett azonban fennáll tényezőként a nem megfelelés ördögi kérdése is. Míg a múltbéli tapasztalatok által okozott nehézségekről jól tudjuk, hogy alakíthatóak, és tudunk rajtuk dolgozni, addig az úgynevezett „vakság” sokkal keményebb küzdelmeket generálhat. Hiszen előfordulhat, hogy nincs semmiféle gyerekkorhoz, szülő-gyermek viszonyhoz köthető seb, mérgező mintázat, egész egyszerűen csak annyira ránk telepedett a „lila köd”, hogy képtelenek vagyunk az orrunk hegyénél tovább látni. A későbbiekben pedig inkább a homokba dugjuk a fejünket, pedig már látjuk, hogy elkezdtük szépen lassan elveszíteni saját magunkat. Mert a másik zsarol, esetleg érzelmileg manipulál.

Tehet bármit az adott személy, a minket szolgáló, és helyes végszó az, hogy egy kapcsolatban nem maradhatunk úgy, hogy nem szeretjük és tiszteljük önmagunkat. Úgy, hogy közben elfelejtünk álmodni, élni, tenni a vágyainkért. Mert egy szerető kapcsolatban a másik igenis tisztel, szeret, elfogad, és minden egyes nap motivál, minden egyes nap hagyja, hogy szárnyalj. Bizony nem könnyű és fájdalmas, de, ha valaki inkább levágná a szárnyainkat, akkor engedjük el örökre. Mert a saját életünket mi éljük. Mert szerelmesnek lenni úgy jó csak igazán, ha közben nem felejtünk el önmagunk maradni.

• érzelmi kötődés önismeret párkapcsolat

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!