Sok hó, nagyon sok hó

Talán ilyenkor a legszebbek az utcák.

Odakint a hófelhők, mint télen mindig, újra úgy döntöttek, hogy fehérbe borítják a tájat. A tájat, amely egyébként nagyon szürke volt, rozsdaette és egyáltalán nem kellemes vagy mutogatni való. Egyre kevesebb volt benne a szeretet, a szeretnivalóság és az a valami, amiért valaha érdemes volt errefelé lakni. Régebben gyárak meg üzemek működtek itt, de az idő megette azt a világot, és a következőt is, amikor a sokaknak munkát adó üzemek helyét kisebbek váltották fel.

Akkoriban mindenki elhitte, hogy király lehet egyetlen perc alatt. Mindenki nekilódult, mert az a pár évtized, amikor mindenkit egyenlőnek gondoltak, a múltba veszett. Nagyon gyorsan akart mindenki nagyon sokat. Ami persze lehetetlen küldetés, mert mindenkinek nem terem minden. Az még a mesékben is meghaladná az írók fantáziáját.

Lassan borult fehérbe a táj. Egy zenész Angliában egyszer azt mondta, éppen azért szereti nagyon a telet, mert a legcsúnyább gyárvárosokból is csodát teremt. Ahol minden olyan lesz, mint egy festményen. Ahol a gyerekek vidáman szánkóznak, és miközben a szüleik éppen attól rettegnek, hogy az esés nagyobb lesz a kelleténél, mindig is tudják, csak és addig mennek el, ameddig semmi sem fáj. Mintha az a pici csoda nem véletlenül télen érkezne. Akkor, amikor minden meghitt, szép és megismételhetetlen. Akkor is, ha minden évben megismétli a világ.

Az első pelyhek finoman hullottak alá még az előző napi ottmaradt, és kicsit megkeményedett hórétegre. Azután befedtek mindent. Ahogyan esteledett, úgy maradt csupán a világító fehérség, és a fények, amelyek reflektorként adtak hangulatvilágítást annak a világnak, ahol ilyenkor valamiért minden halkabban szólt, és nem csupán azért, mert a hó elnyeli a felesleges hangokat.

A villamos is halkabban suhant, az emberek, már akinek otthon volt dolga, sietősre vette a tempót, mert mégis jobb végre odabentről, a kanapén végigdőlve figyelni a telet. Akik pedig játszani indultak, azoknak semmi sem számított. Jól felöltözve, nyakig bebugyolálva, szánkóval a kézben indultak, és semmi sem állhatott az útjukba. A járda, vagy éppen úttest ezúttal pályaként szolgált, ahol érdemes volt minél gyorsabban haladni, hogy a nagydombra az érjen oda elsőnek, aki a legfürgébb, és aki bizony elsőnek néz szembe a mélységgel, és azzal az utánozhatatlan érzéssel, amire akkor is emlékszünk, amikor majd valamikor elbúcsúzik a tél.

Mert mégis, a szürkénél szebb a fehér...

Bokros László

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!