Rosszabb érzés csalódást okozni másoknak, mint átélni magát a visszautasítást
Kudarcaink éppen úgy, mint eredményeink, életünk szerves részét képezik. Emberi mivoltunkból adódóan hibázunk, sőt, megesik, hogy hibát hibára halmozunk. Éppen ezért felfoghatjuk ezt az élet természetes velejárójaként, hiszen elkerülhetetlen, és mindenkivel megesik. Akkor mégis miért olyan nehéz megélni ezeket a pillanatokat?
Amikor nem sikerül elérni az áhított célt, hiába érezzük úgy, hogy mindent megtettünk, csalódás ér minket. Nem kapunk meg valamit, amiért minden követ megmozgattunk, amibe rengeteg energiát fektettünk. Ilyenkor könnyen csorba eshet az önbecsülésünkön, amit egyébként sem könnyű felépíteni és egészséges szinten tartani. Okozhatja ezt egy működésképtelen párkapcsolat, egy sikertelen vizsga vagy állásinterjú, de akár az is, ha odaégetjük a vacsorát vagy veszítünk a társasjátékban.
Számtalan könyvben, újságcikkben, blogbejegyzésben olvashatjuk, workshopokon és motivációs előadásokon hallhatjuk, hogyan kellene kibékülni saját magunkkal, elfogadni és szeretni az énünket. Olvashatunk néha kissé közhelyes idézeteket arról, hogy hogyan hozzunk rendbe mindent egy mosollyal vagy magunkra fordított „én-idővel”.
Van azonban a kudarcnak megélésének egy másik, talán még ennél is fontosabb összetevője. Ez pedig: csalódást okozni. Nem magunknak. Másoknak. Olyan embereknek, akiket szeretünk, akikre felnézünk, akiknek adunk a véleményére, és akiknek szeretnénk kivívni az elismerését. Meg kell küzdenünk az érzéssel, hogy nem elég hibánk terhét cipelni, meg kell osztanunk ezt másokkal. Érdekes, disszonáns érzés ez, hiszen azt várná az ember, hogy a tehermegosztás révén megkönnyebbül, hiszen a súlyok egy részét másra ruházhatja át. Ettől az érzéstől viszont nem lesz könnyebb, csak még nehezebb a terhünk, mintha csak több és több lenne. Valószínűleg ez az egyik kulcsa a dolognak, hogy sokkal rosszabb érzés csalódást okozni másoknak, mint átélni magát a visszautasítást vagy sikertelenséget. Pedig éppen ezért vesznek körbe minket emberek, akiket szeretünk, és akik szeretnek minket, hogy támaszt nyújtsanak, amikor szükségünk van rájuk, meghallgassanak, amikor valamilyen problémánk van, megnyugtassanak és bátorítsanak, amikor valami nem úgy sikerül, ahogy szerettünk volna.
Vajon ez megint egy olyan dolog, ami csak a fejünkben létezik? Amit mi kreálunk, táplálunk, és próbálunk megmagyarázni éppen annyira másoknak, mint saját magunknak. Vajon valóban aggódnunk kell azért, hogy a szüleink szomorúak lesznek, mert nem sikerül a vizsgánk? Hogy a barátaink kevesebbnek fognak gondolni, amiért kirúgtak minket a munkahelyünkről? A nagymamánk kevésbé lesz ránk büszke, mert ismét zátonyra futott egy kapcsolatunk?
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez