1996 óta nem jártak hazánkban, ezért Zágrábba kellett küldjük tudósítónkat, hogy első kézből számolhassunk be a koncertről, amelyen ismét bebizonyosodott, hogy az öreg rocker nem vén rocker.

Ezek a kaliforniai zsiványok szépítették meg a tini koromat, ezért meg sem hallottam a hangokat, amelyek óva intettek a zágrábi úttól. Óriási illúziórombolás lesz, a srácok élőben annyira nem átütők, mint albumon – mondták sokan. Elhessegetvén a rossz tapasztalatokból fakadó intelmeket, csütörtökön hajnalban elindultam Zágrábba.

Nem normálisak

Várakozás, csemege, várakozás
Tudni kell, hogy nem ez az első horvátországi rock koncertem, tavaly télen a helyi sportcsarnokban voltam, ahol nyilvánvalóvá vált: horvát szomszédjaink nem éppen az őrületről és eufórikus kitöréseikről híresek. A tavalyi Lenny Kravitz koncertet teljesen biztonságban tomboltuk végig az első sorban, anélkül, hogy eltapostak volna, vagy hóna alá kapott volna egy kétméteres ősrocker. Ezért az RHCP-s közönségtől sem tartottam, pláne, hogy „csak” a sima állójegyes tömeget gyarapítottuk úti társaimmal, mivel decemberben (!) már nem volt hely a Hot Pitbe, ahol a színpadhoz legközelebb lévő állóhelyek találhatók. A koncertet Zágráb belvárosától néhány percre, egy lóversenypályára szervezték, és egészen korai kapunyitás után el is kezdett játszani az első elő-zenekar: helyi rockerek, furcsa hangzásvilággal.

Mire nyolcra bekászálódtunk a színpad elé a többezres hömpölygő tömegben, jött a következő zenekar. Mi a fene? Két elő-zenekar lesz? Minek? Nos, pont húsz másodperc kellett ahhoz, hogy megértsem: a 2Cellos nevű szintén horvát formáció kapta a Chili előtti perceket. Elképesztő tehetségek: Luka Sulic és Stjepan Hauser eredetileg riválisok voltak, ám egyesítették erőiket. Michael Jackson feldolgozásukat néhány hét alatt több mint 5 millióan töltötték le a You Tube-ról. Innentől történetük mesébe illő: Elton John turnéra hívta őket 2011 nyarára, majd a Glee című sorozatban is szerepeltek. Hihetetlenek a fiúk, az átélés, a zene szeretete, ami árad belőlük. Előadásaik vokál nélküliek, és bármilyen furcsa, nem hiányzik az ének a virtuóz játék mellé. Az utolsó két számra a dobokhoz beült Chad Smith, az RHCP dobosa is! Nagy sikerük volt, és bár csaknem 40 perces üresjárat következett, megérte várakozni az est főszereplőire.

Flea akcióban

Öreg rocker, nem vén rocker
Nem volt nagy feszültségkeltés, villogás, pirotechnika, egyszer csak belecsaptak a közepébe: a legújabb, I’m with you album Monarchy Of Roses című számával kezdtek. Chad Smith a szokásos sapkában, a törött lábú gitáros Josh Klinghoffer ülő helyzetben, Flea, az őrült basszer, és Anthony Kiedis, a jelenleg valamiért perverz kamionos bajusszal hódító frontember. Tetézve a kamionos lookot, az egyik klipjükből ismert OFF feliratú baseballsapkában volt, egy frakkal társítva. Nos, be kellett ismerni, az idő múlása kedvezett neki: bár annak idején hamvas arccal, hosszú hajjal ismertük meg, és mostanra az évek és a rock’n’roll nyomot hagyott rajta, igen szuggesztív fickó maradt. Sőt, Anthony Kiedis még mindig szexi! Ezzel együtt nem tűnt egy pillanatig sem túl „frontemberesnek”, vagyis pont annyira volt előtérben, amennyire kellett.

Tetkók, izmok és kraft

Íves műsor és nagy kedvencek
Sorra következtek a nagy slágerek, a Give It Awaytől egészen a Look Aroundig. Mindenki nagy kedvence, az MTV-s hőskorból visszaköszönő Under The Bridge is felcsendült: énekelt a tömeg, isteni volt. (Itt jegyezném meg halkan, hogy szomszédjaink továbbra sem mutatták ki foguk fehérjét: azért egy budapesti koncerten, vagy akár a VOLT Fesztiválon, tuti hangosabb kórust alkottunk volna.)

Megállás ennek ellenére sem volt egy percig sem, de a hosszú szólózásoktól is eltekintettek. Becsülettel, szép ívvel vitték végig a közel két órás koncertet. Talán egy dolgot hiányoltam, az pedig a közönséggel való aktív kapcsolattartás volt. Nálam az valahogy nem merül ki annyiban, hogy „Hello everybody”. Sok kedvencemben csalódtam már ilyen téren. A kötelező körök azért megvoltak, szerencsére nem vették Jamiroquaiosra a stílust, és Kiedis nem pattogott úgy a színpadon, mintha egy betonfal lett volna közte és közönsége között.

Képregényes effektek

A vizuális effekteket nem vitték túlzásba, pont tökéletes volt: nem akarták a fényekkel túlharsogni játékukat. Hol képregényszerű képek, hol fotók villantak föl. Az Otherside mennyei volt! A katarzist viszont a By the way hozta, amit egészen 2012-es hangzásúra faragtak. Kis Daft Punkos felhanggal szólt, pogót kívánt volna. De ugye az az első sorok kiváltsága volt.

Két nagy kedvencem még mindig nem csendült fel: a Don’t forget me-ről már épp letettem, pedig nagyon korrekt kis szám. Gondoltam a végére biztos nem húzzák le a népet, ám a legszuperebb meglepetéssel készültek: a 2Cellos srácait pillantottuk meg a színpadon és jött a Californication. Csellókkal, és ezzel a szuper bandával! Animáció a háttérben, és csukott szemek a nézőtéren. Még egy rövid ráadás, és távoztak a Los Angeles-i rockerek.

Kár lett volna kihagyni. Köszönjük „fiúk”!

Pákozdi Nóra

• By the Way koncert Red Hot Chili Peppers rock rock zene tömeg Zágráb RHCP Anthony Kiedis

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!