Míg napjainkban Budapest külsőbb kerületeibe – a ferencvárosi Szabadkai út, az újpesti Dunakeszi út, vagy a kőbányai Gyógyszergyári út köré – szorultak a főváros türelmi zónái, a ’80-as években az üzletszerű kéjelgés leghírhedtebb gócpontja még beljebb, a Rákóczi tér környékén volt. Még korábban, a XIX-XX. század fordulóján pedig a ma bulinegyedként ismert Erzsébetvárosban, pontosabban a Király utca vonzáskörében.

Még pontosabban a Király utca Deák tér és Nagykörút közötti szakasza adott otthont azon intézményeknek, melyek kétes hírükkel bőven felvehették volna a versenyt a modern kor leghíresebb vöröslámpás negyedeivel, az amszterdami De Wallennel, a párizsi Pigalle-al, vagy a bangkoki Patponggal. De ne szaladjunk ennyire előre. A XVIII. század végén ez a környék még békés, német nyelvű városrész volt, melyre az utca korabeli névváltozatai is – Englischegasse (Angol utca), Engelische König Gasse (Angyali Király utca), Englischer König Gasse (Angol király utca), Drei König Gasse (Három király utca), végül pedig König Gasse – tükröztek, amit 1874-től magyarra fordítva Király utcának neveztek. Ekkor még többnyire kávéházak, kocsmák, pálinka kimérők működtek itt, de a hangsúly hamarosan áttevődött a szórakoztatás más jellegére, amikor a zengerájok (züllött hírű zenés kávéházak, mulatók) kétes hírű művésznőit testi örömök szerzésére is ki lehetett bérelni, ahogy ez a Király utca 39. alatti Huszár-házban is működő Mandl-, majd Vasvári-mulató esetében ismert. S hogy ne kelljen messzire fáradniuk az alkalmi pároknak, a kávéház fölött működött a Bréma Hotel, ahol először lehetett néhány órára is szobát bérelni.

A Kazinczy utca 55. alatt található Schneider-Rothauser-ház, közismertebb nevén a Wichmann kocsma – melynek tulajdonosa, a sokszoros bajnok kenus, Wichmann Tamás – szintén izgalmas múltat tudhat magáénak. Az épület kártyapakli-gyártó műhelyként, teozófiai páholyként (a társaság szimbóluma a saját farkába harapó kígyóval, az ankh egyiptomi kereszttel, a Salamon pecséttel és a szvasztikával ma is látható a ház kapuján), később tejcsarnokként, üzemi étkezdeként, valamint – „természetesen” – 1895 és 1906 között bordélyházként működött. Zierlichné Fischer Cecilia madám vagy egy tucatnyi lányt futtatott itt, s kuplerája arról volt nevezetes, hogy az alkalmazottak az elsők között borotválták magukat. A helyet – melyet feltételezhetően jól ismert – Ady Endre is megemlítette levelezéseiben. A szomszédos üres telken pedig – mely ma játszótér – 1885-től a hírhedt Walhalla, majd Corso dalcsarnok működött, ahol extra szolgáltatásként a fellépő művésznők mindig meghatározott fegyvernemi öltözetben, s a hozzá dukáló szexpózban kínálták magukat az uraknak. A hölgyek arról is nevezetesek voltak, hogy a luxus kategóriát képviselték, ők ugyanis már hetente kétszer is fürödtek.

A Király utca 15. („úri” nevén Szelényi-bérház) ma elég leharcolt állapotban várja végleges lepusztulását. Pedig omladozó falai, a felállványozott kapualj, a vizeletszagú átjáró egykor szebb napokat is láttak. A ma jobbára szociális bérlakásokat rejtő, eredetileg romantikus stílusú épületet ugyanis Pollack Ágost arisztokrata bérháznak tervezte. 1855-től (más források szerint 1860-tól) aztán itt működött a Feistinger Dalcsarnok, mely 1864-ben már ’Kék Macskához’ néven tett szert világhírre. Persze ez a világhír meglehetősen kétes volt, ugyanis a mulató nem csak kupléiról, sanzonjairól, bűvészmutatványairól, prózai jeleneteiről, illetve előadóművészeiről volt nevezetes, hanem arról is, hogy a Kék Macska elit bordélyházként is működött, melyről – nem túl hízelgő hangnemben – Jókai Mór és Mikszáth Kálmán is megemlékezett. A kupleráj vendégkörében olyan nevek tűntek fel, mint Habsburg-Lotaringiai Rudolf trónörökös, Lajos Fülöp Albert orleans-i herceg, Párizs grófja, vagy Obrenovics I. Milán szerb király (aki országa nemzeti össztermékének 0,8 százalékát dorbézolta el egyetlen éjszaka kíséretével). A walesi herceg (a későbbi VII. Edward) 1868 novemberében egy bohózat megtekintését követően beleszeretett a darab bájos színésznőjébe, Waldan Jeanettbe, akit feleségül is akart venni, de anyja, a vas szigoráról ismert Viktória királynő megtiltotta a románcot.

Az egyik leghírhedtebb sztori azonban a német vaskancellár, Otto von Bismarck fiához, Herberthez kapcsolódik, aki egy alkalommal teljesen elázva és anyaszült meztelenül jelent meg barátaival a nézőtéren, a színpadra is kiállt, de a rendfenntartók nem őt és társaságát, hanem a megbotránkozó és teljesen ledöbbent nézőközönséget hajtották ki az intézményből. Herbert von Bismarck Kék Macska iránti vonzalmát és elkötelezettségét jól tükrözi, hogy későbbi feleségét (1892), gróf Sprinzenstein Hoyos Margitot is itt ismerte meg. A Kék Macska félvilági hangulatát talán Jókai Mór tudta legjobban visszaadni: „Mindennap ugyanazok a chansonnette-ek, az előre ismert több mint kétértelműségekkel; ugyanazok az énekesnők, hol szőke hamis hajjal, hol barnával, az a visítozás, kiabálás, ser, bor, puncs, szivar- és hajkenőcs-bűz, merész táncfigurák és őszinte oldalba döfések, szalicilsavas pezsgő s hölgyek, akiknek az is jó, leányok, akikkel az ember pertu van s férfiak, akiknek a „Lauskerl” már titulus: az embernek utoljára ettől is elmegy a gusztusa.” Valószínűleg azonban a Kék Macskának olyan delejes vonzereje lehetett, hogy még azok is vissza-visszajártak, akik egyébként rossz véleménnyel voltak a műintézmény falain belül zajló orgiákról – ahogy Jókai soraiból is kitűnik.

A Király utca és közvetlen környéke még további dévaj történeteket mesélő ódon épülettel büszkélkedik, melyek színes, szagos, hangos történeteit Jamrik Levente történész, a Falanszter blog szerzője szedegette össze többéves levéltári kutatásai során, s adja tovább várostörténeti kult-túrái keretében.

Etédi Alexa

• érdekességek király utca

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!