Az életem egy szélesvásznú, régi film volt, egy poros kópia, amit utólag feljavítottak és kiszíneztek. Valójában nem volt annyira egyszerű minden. Nagy viharok dúltak annak idején. Hatalmas égzengések söpörték el múltam összes díszletét. Nem hiába emlegette anyám: elviszi a szél, lányom vigyázz, mert egyszer az egészet elfújja a szél.

Gyerekkoromban annyira könnyűnek tűnt minden. Azt gondoltam, annyi az élet, hogy pompás ruhában férjhez megyünk. Nem volt több feladatom, csak hogy a rengeteg kérő közül eldöntsem, melyik dúsgazdag hódolómat válasszam hitvesül. Persze, nekem csak az az egy kellett, az a szomorú szemű birtokos, aki rám se hederített. Milyen kegyetlenül van ez összerakva. Ilyen az ember természete: ami van az sosem elég jó, vagy kedves, amit pedig nem kaparinthat meg, azt egyből piedesztálra állítja. Igaz, mit sem tudtam én még akkor a szerelemről. Önző, elkényeztetett fruska voltam, éretlen az igazi szenvedélyre, alkalmatlan a valódi világra.

Aztán egy szép napon el is vitt mindent magával a vihar, úgy ahogy anyám megjövendölte. Nem kellett hozzá sok idő, tulajdonképpen egy szempillantás alatt történt az egész. Addigi életem idillikussága megégetett papírgalacsinként csörtetett arrébb a széllel együtt. A háború mindent felemésztett. A testem, a puha kezeim, a gyermeki arcom. Egy valamit azonban a legnagyobb viszontagság sem tudott magáévá tenni. Külalakom megtörhette, de a lelkem nem tudta magával ragadni soha. Csak egyvalakinek adtam volna oda, de azzal túl sokáig játszottam, s mire ráeszméltem, hogy valójában végig őt szerettem, már messze járt.

Gyarlók mind a világ asszonyai, gyarló vagyok jómagam is. Itt maradtam egyedül, álmaimban annak a férfinak a képével, aki mindvégig forrón szeretett. Az efféle hatalmas szenvedély ellen kár hadakozni, mert legvégül úgyis az érzés arat diadalt, és ha időn túl döbbenünk rá, már nincs mit tenni, a hömpölygő áradás a földdel tesz egyenlővé mindent, ami addig létezett. Minden nő életében egyszer elérkezik a pillanat, amikor feleslegessé válik a dacos büszkeség. Világ asszonyai, higgyétek el nekem, van úgy, hogy észbe kell kapni, és be kell fejezni véglegesen a drámát.

A sorsunk nem színdarab, a világ pedig nem színpad, ahova ki kell állni és szerepelni egy fél életen át.

Bárcsak még egyszer visszajönnél és én

elmondhatnám, mennyire szerettelek. Bár létezne egy láthatatlan gomb az idő rozsdás kerekén, amivel megállíthatnám és visszahozhatnám a rútul elhibázott perceket. Ha még egyszer, utoljára itt lennél velem, akkor – most az egyszer – nagyon szeretnélek, és a földre dobnám a jól megtervezett jelmezt. Ha mégegyszer visszajönnél, akkor lemosnám arcomról az összes kencét és egyszer az életben igazi lennék. Inkább maradt volna kimondatlanul az utolsó gondolatod, amelyet hanyagul odavetettél alamizsnaként a lábaim elé: „Őszintén szólva, drágám, nem érdekel.”

Bárcsak ne lenne kegyetlen mondatod teljesen végleges…

Szentesi Évi

• kékharisnya

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!