Nyíregyházán születtem, és bár mind a mai napig szívesen megyek haza a szüleimhez, az ott élő barátaimhoz, és boldog vagyok, amikor meglátom az egykori iskoláimat, világ életemben arról álmodoztam, hogy egyszer Budapestre költözhessek. Amikor érettségi után egyetemen kezdtem tanulni, teljesült a vágyam, és végre a fővárosban kezdhettem élni az életemet.

Bár nem telik el úgy nap, hogy ne mondanám ki hangosan valakinek, vagy jobb híján magamnak, hogy Budapest mennyire gyönyörű város, bizony be kell, hogy valljam, a szürke hétköznapok sokszor beszippantanak. Reggel kelés, irány a suli, onnan munka, majd BKV, vissza a suliba, este összejövetel a barátokkal, éjszaka fáradtan esek az ágyba, majd másnap ismét korán kell kelni, és kezdődik minden elölről.

Szerencsésnek érzem magam, hogy Európában rengeteg országba és nagyvárosba eljuthattam életemben, hatalmas szemeket meresztettem a Colosseumra, ámulva néztem a mélybe az Eiffel-torony tetejéről, imádtam az időjárást Londonban. Lenyűgözött a természet Dániában és Finnországban, és vidáman áztattam a lábamat a horvát és a görög tengerparton. Minden országban és az ott élő emberekben megtaláltam a szépséget, és minduntalan irigykedtem rájuk, hogy ők ott élhetnek, miközben én csak látogatóba érkeztem hozzájuk.

Szerintem mindenkivel előfordult már, hogy meglepődött, amikor egy külföldi közölte vele, hogy milyen szépnek talált egy helyet Budapesten, amit mi már észre sem veszünk, hiszen a rohanó mindennapjaink természetes része, és nem foglalkozunk már vele.

These streets will make you feel brand new

Big lights will inspire you

Let's hear it for New York, New York, New York”

Amikor az első napomat töltöttem Manhattan-ben, úgy éreztem, hogy minden vágyam valóra vált, és meg sem fordult a fejemben, hogy előfordulhat, hogy valakit nem taglóz le minden áldott nap ez a látvány. Az épületek, az emberek, ez a rengeteg keveredő kultúra, a parkok, az utcák, az ételek. Egyszerűen minden, ami New York-ban van. Pedig bizony vannak emberek, ráadásul elég sokan, akiknek mindez természetes, megszokott, és sokszor inkább elrettentő, mintsem lenyűgöző.

„Mindig mindenki teljesen odavan New York-ért. Minden egyes boltban I love NY feliratú termékek lógnak. Az turisták kulcstartók, pólók, bögrék segítségével hirdetik csodálatukat a „nagy alma” iránt (amit egyébként egy igazi New York-inak sohasem jutna eszébe így nevezni). Nos, hogy őszinte legyek, New York, én teljesen megvetlek téged.

Utálom a bűzt az utcáidon, a tömött metrókocsijaidat és járdáidat, utálom, hogy annyira drága az élet veled. Amit a legjobban utálok benned, hogy nem tudlak elhagyni, nem tudom elképzelni az életemet máshol. Szeretem a kisebb városokat és településeket, de nem tudom elképzelni, hogy az egész életemet ott éljem le. Pedig imádom a frissen vágott fű illatát a járdaszegélyre olvadó szemét szaga helyett, és szeretem azt, hogy a házakhoz egy egész telek tartozik egy négy négyzetméteres hátsó udvar helyett. De mégis, New York, megbabonáztál engem a mérgező ígéreteiddel, és most nem tudok nélküled élni.

Amíg csúcsidőben arra várok, hogy a metrókocsi befusson a platform mellé, minden alkalommal rá kell jönnöm, hogy a légkondi hamarosan begördülő ígérete mit sem segít az aluljáróban uralkodó pokoli forróságon. Amíg bepréselem magam az egyik vagonba egy férfi mellé, aki még sohasem hallott a dezodor használatának előnyeiről, nem tudok semmi másra sem gondolni, csak hogy minél hamarabb leszállhassak innen. Az álmodozásaimat arról, hogy hamarosan kiléphetek a valamivel frissebb levegőre, félbeszakítja a metróvezető hangja, aki előre is elnézést kér, amiért hosszú percekig az alagútban fogunk vesztegelni a forgalom miatt. Miközben hallom, hogy a fél kocsi felsóhajt a bejelentés hallatán, inkább visszateszem a fülembe a fülhallgatómat, és folytatom a lejátszási listám hallgatását, elképzelve, hogy éppen nem préselődök a mellettem ülő ember karjához.

Mikor végeláthatatlan idő után megérkezünk a célállomásra, gyorsan leszállok, és hazasietek a gardróbszekrény méretű lakásom elé, amit „tágas apartman” címkével adtak ki nekem, felszaladok a lépcsőfokokon, hogy végre a zárba dughassam a kulcsom, hogy végre elhelyezhessem magamat a kanapén, és magam elé bámulhassak azon gondolkozva, hogy miért is szeretem én ezt a rothadó almát.”

Ez az idézet egy olyan embertől származik, aki 16 éve él New York-ban, és bár imádja a várost, van rá ideje, hogy észrevegye az árnyoldalait, és időnként elege legyen mindebből. Én magam valószínűleg 3 hónap után ezek közül egyet sem említettem volna meg, inkább hosszú sorokon keresztül tudtam volna áradozni a városról, amiben otthagytam a szívem egy kis darabját, és amiről továbbra is álmodozni fogok. De hát ilyen ez, az éremnek mindig két oldala van …

• amerika new york utazás

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!