Nem hibáztatom magam az érzéseim miatt. Miért is tenném. Így is egyel többször volt olyan időszak az életemben, amikor nem engedtem meg magamnak, hogy megéljem a nehezebb perceket. Elnyomtam magamban és azt gondoltam úgy könnyebb lesz. Hát nem lett...

Ma már másképp nézem ezt. Próbálok dolgozni magamon, mert bár sokszor azt gondoljuk, hogy a belső munka csak egy átmeneti dolog, tévedés... hiszen ez egy élethosszig tartó feladat, amit magunkért kell megtennünk. Így én is igyekszem a lehető legjobban megfigyelni a saját belső érzéseimet, gondolataimat. Persze ennek gyakran az a vége, hogy egy káosz közepén találom magam. De ez nem hiba, legalábbis most ezt mondom. 

Azt gondolom, normális elbizonytalanodni néha. Normális az, ha felteszem magamnak a kérdést, vajon merre tovább. Természetes, hogy bennem is van szorongás. Hiszen most veszítettem el az édesapámat, még benne vagyok a gyász szakaszában. Nem tudom, hogy mikor fogok tudni újra ránézni a fényképre, ami még akkor készült, amikor a szülinapunkat ünnepeltük, hiszen egy napon volt. Nem tudom, hogy mikor tudom majd ténylegesen felfogni, hogy többé nem csöng a telefon és nem hallom újra a hangját. Persze, hogy mindezek fájnak.

Harminchárom éves vagyok, egyedülálló, kilátásban sincs egy kapcsolat. Természetes, hogy elgondolkodom azon, vajon mikor találok egy olyan férfit, akivel megvan az a bizonyos klikk kettőnk között. Természetes, hogy néha aggódom, mert egy rakás szar próbálkozást látok magam körül, amit az emberek manapság kapcsolatnak neveznek, holott közelében sincs annak, amit ez a szó valójában jelent. Persze, hogy elgondolkodom azon, vajon az éveim előrehaladtával képes leszek-e még rugalmasabban kezelni a dolgokat az ismerkedés terén, vagy akkora fal lett bennem, hogy ezzel elkaszálok minden jó lehetőséget? Lássuk be, ezen a jelenlegi lelki állapotom, valamint a mostani járványhelyzet sem segít. Természetes, hogy szeretném látni a jövőmet, de egyelőre még csak a sötétben tapogatózom.

A különbség csak az, hogy már megengedem magamnak azt, hogy ezek a természetes érzések keresztülmenjenek rajtam. Nem félek már találkozni önmagammal a nehezebb percekben sem. Mert pontosan tudom, hogy ez is átmeneti. Ahogyan azt is tudom, hogy ezek nélkül a megélések nélkül valahol sokkal kevesebb lennék.

Jelenleg még próbálom csak felfedezni azt, hogy mi tenne boldoggá, mi azt, amit szeretnék és mi az, amit nem. De van ebben is valami izgalmas. Újra megismerni önmagamat pontosan olyan érzés, mint amikor egy szerelem kezdetén ismerkedsz a másikkal. Olyan sok dolog formálódik bennünk folyamatosan és ezek megismerésre, megtapasztalása hozzásegít ahhoz, hogy egy minőségibb életet éljek.

• életszemlélet elfogadás lélekhangok

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!