Kalapáló szívvel várok rád a kávézó előtt, pedig tudom, nem figyelsz rám. Azt mondod pár perc és indulunk haza, de előbb elszívsz egy cigarettát és a csikket unottan nyomod el.

Nézlek téged. Az arcéled, a markáns vonásaid, ahogy sóhajtasz, és tudom, te már sosem néznél ugyanígy rám. Visszanézel te is, de valójában nem látsz. Hosszú útnak tűnik ez a negyed óra. 

Végre hazaérünk, és csak reménykedem, hogy a mai este más lesz. Megkérdezem milyen volt a napod, de a szokásos „Fárasztó.” megállapításnál több nem hagyja el a szád. Felbontok egy üveg pezsgőt, te a telefonod babrálva, fel sem nézve veszed át a poharat. „Kimegyek egyet levegőzni.” – mondom –, de csak csend honol, mert nem figyelsz már rám.

Tudom, hogy emelt fővel kéne távoznom, soha vissza nem nézve, semmi kétség, nem áltatom magam egy percig sem, de a múltbéli szellemképed most is itt áll mellettem. Elképzelem, ahogy rám mosolyogsz, ahogy a meleg leheleted súrolja a nyakam, ahogy egy végtelennek tűnő reggeli ábrándban ébredünk egymás mellett.

Rágyújtok én is. A füst úgy gomolyog az éjben, akár az emlékek szertefoszló sokasága a fejemben. Ennyi maradt csak hát. Egy belém égett emlékfoszlány után kapkodok, miközben te bent heversz a kanapén. Elindul egy könnycsepp lefelé az arcomon, de nem törlöm le, mert úgy érzem, hosszú ideje ez az első, simogató érintés a mai alkonyon.

Belépek a szobába és észreveszed, hogy valami nincs rendben, ezért monoton hangon megkérded mi történt velem. Némi hezitálás után, felkapom a kabátom és azt válaszolom: „Semmi.”, majd eltűnök az éjben, hisz tudom, nem figyelsz már rám.

• elhanyagolva lélekhangok párkapcsolat

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!