Ebben a hónapban minden héten megszólalnak szerkesztőink, az adott heti tematika kapcsán. Ezen a héten a Télapót várjuk, így a saját gyermekkori emlékeinket osztjuk meg most veletek.

Molnár Dorka:

Egyáltalán nem emlékszem, hogy hogyan vártam, mikor jöttem rá, hogy nem létezik, csak a tinikoromra, amikor anyukám szerint már túl idős voltam ahhoz, hogy bármit pottyantson a Mikulás a csizmámba. Mikor előre szóltam, hogy még azért szeretnék gyerek lenni, azt mondták, hogy ne erőltessük. Szóval túszul ejtettem anyukám csizmáját, és hagytam egy levelet, hogy amíg az enyémben nincs semmi, addig ne is várja vissza. Szerintem nem kell hozzátennem, hogy csokievés volt aznap.

Király Eszter:

A Mikulástól féltem gyerekkoromban. Megszeppentem, ha dörgő hangján megszólított, sosem szavaltam verset, ha kérte, és a Mikulásházba csak biztonságos, anyai kísérettel voltam hajlandó betérni. Az ajándékát azonban mindig nagyon vártam, szentül meg voltam győződve, hogy óriás távcsövön át figyel valahonnan a magasból, ezért december elejétől már mintagyerek voltam. Nem tudom pontosan hány éves lehettem, de a nővérem valószínűleg úgy gondolta, véget kell már vetni a Mikulás-mítosznak, ezért javasolta, bújjunk be az íróasztal alá, és lessük meg mi történik. A csoda szertefoszlott, mert anyukánkat láttuk lábujjhegyen beosonni a piros, csörgős csomagokkal. Megmagyarázta. Azt mondta, a Mikulás túlságosan elfoglalt, hogy minden gyerekhez külön eljusson, ezért előfordul, hogy közreműködik az anyukákkal. Ezt a verziót még sokáig elhittem.

Mounaji Barbi:

Pontosan nem emlékszem már, hogy mikor is tudtam meg, hogy a Mikulás valójában az anyukám. Egészen kicsinek természetesen én is nagy lelkesen kitettem a csizmámat az ablakba és december 6-án reggel mindig várt benne a sok-sok csoki. De azt tudom, hogy a mai napig imádom azokat a „mesefilmeket”, ahol a Mikulás bácsi jelen van a sok kis manóval és a rénszarvasaival. Talán még most is hiszek benne?

Sutus Dolli:

Az az igazság, hogy nem tudom eldönteni, hogy a) sosem hittem igazán, hogy létezik a Mikulás, vagy b) még most is próbálok hinni benne. Fogalmam sincs, mikor jöttem rá, hogy a hagyományos értelemben vett, gyerekek képzeletében piros ruhás, fehér szakállú öreg jótevő nem létezik, a bátyáim valószínűleg babakorom óta suttogták a fülembe, nehogy hülye legyen a húguk. Azért gondolom továbbá, hogy létezik egyfajta eszményített Mikulás, mert ha belegondolunk, a szülők például tényleg azok. Ajándékot és szeretetet (vagy inkább ajándékként szeretetet és szeretetből ajándékot?) adnak - mondjuk akkor is, ha rossz voltál - és nem várnak cserébe semmit. Szerintem mindenkinek megvan a saját Mikulása.

Krajnyik Cinti:

Kisgyerekként meg voltam őrülve egész decemberben, tűkön ülve nyitogattam az adventi naptáram ablakait, és teljes extázisban vártam a december 6-ai reggelt, amikor az ablakba kitett csizmám már az ablakon belül volt, telis-tele mindenféle finomsággal és apró ajándékkal, amit Anyukám tett bele nekem. Volt egy év, amikor az ismerős családok gyerekeivel együtt ünnepeltünk, és a szülők hívtak egy bérelt Mikulást. Ez az élmény, és a kapott játékmobil minden képzeletemet felülmúlta. Nálam ott bukott el a dolog, amikor a bátyám szobájában kutakodva találtam egy plüss Mikulást, amit pár nappal később a csizmámban hagyott a "Télapó". Akkor összeállt a kép.

• emlékek mikulás szerkesztőség

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!