Szinte holtbiztos meggyőződésem, hogy ezekben a napokban a jelenlegi helyzeten jár minden egyes ember agya. Nem szoktam politizálni, sem észt osztani, vagy előadást tartani arról, hogyan is kéne tennünk, vagy éreznünk bizonyos szituációkban.

Világ életemben hálás voltam. Mindenért. Az életemért, a családomért, a barátaimért, a szerelmemért, az egészségemért, azért, hogy előttem áll az élet megannyi lehetőséggel a jövőben. Ettől függetlenül az érzelmileg labilisabb és nehezebb periódusokban gyakran elkeseredtem és gondolkodtam azon, vajon mikor lesz már jobb, mikor fog változni egy adott szegmense az életemnek. Úgy vélem, minden ember így tesz időnként.

Nem szoktam félni sem. Az elmúlt két év kőkemény kihívások elé állított minket, egy világjárványt éltünk és élünk túl, ami túlságosan is sok életet vett el tőlünk. De egy percig sem gondoltam arra részletekbe menően, hogy ez esetleg az én családtagjaimmal is megeshet. Egyszerűen éreztem, sőt tudtam, hogy nem lesz baj. Nem lesz baj, mert bármennyire is banálisan hangozhat, hittem abban mindvégig, hogy nem egy ilyen kegyetlen, hirtelen dolog fog majd elszakítani minket egymástól. Persze, jobb félni, mint megijedni, ahogy a mondás is tartja…

Ezúttal viszont ambivalens érzések dúlnak bennem. Most életemben először, tényleg nem tudom, vajon fog-e érni bármit is a hitem. Politika, háborúk, fegyverek… Ezek felettünk állnak sajnos. Ez ellen nem lehet csak úgy megsuhintani a varázspálcánkat és mágiát mormolva eltörölni ezt a még mindig felfoghatatlan őrületet. De akkor sem vesztem el a hitemet. Pedig nem könnyű most, nagyon nem… A mai nap folyamán, miután leadtam egy adomány csomagot az egyik átvevő helyen, és ahogy végig néztem a sok súlyos szatyron, táskán őszintén elkapott a félelem, a szomorúság és a kétségbeesés érzése, hogy én mégis mit tennék, ha ideérne a baj? 

Fogalmam sincs. Sokunknak lövése sincs abszolút és ha valami, akkor ez teljesen normális emberi reakció, hiszen ez nem egy átlagos fennállás. Sőt, ez egyáltalán nem normális, vagy megemészthető.

Mit tehetek hát a mindennapok folyamán? Engedjem el? Mintha nem történne semmi? Nem, nem vagyok ennyire felelőtlen, nemtörődöm típus. Emésszem magam minden egyes másodpercben? Ez sem opció. Az egyetlen, amit tehetek az az, hogy segítek, ahol csak tudok azoknak az embereknek, akik most nagy bajban vannak, és minden pillanatot magamba szívok, meg persze hálát adok azért, amim van. Ettől a szent perctől kezdve sokkal de sokkal jobban, mint ezelőtt, mert az emberi lét láthatjuk mennyire mulandó, egy felettünk álló konfliktus miatt. Hálát adok az otthonért, hogy van tető a fejem felett, az ételért, italért, a csókokért, nevetésekért, ölelésekért, beszélgetésekért, melyek a napjaim szerves részét képezik.

Nem tudhatjuk mi lesz, nem is értjük miért történik mindez ennyire radikális formában. Remélni, hinni, szeretni viszont még mindig tudunk. Nyomon követhetjük a híreket, máshogy nem is lehet tenni, de azért ne felejtsük el, hogy még mindig itt vagyunk. Egymásnak, egymásért. Reggelenként ez a gondolat munkálkodjon bennünk és ne a düh, a hirtelen harag kerekedjen felül rajtunk, mert talán mi magunk sem tudjuk, mennyire szerencsések vagyunk, hogy szeretünk és viszont szeretnek.

El sem tudjuk képzelni, hogy hányan küzdenek még hasonlóan nyomasztó gondolatokkal és érzésekkel, melyeket igazából nem is nagyon lehet szavakba önteni. De tudd, hogy nem gáz, ha most éppen nem tudsz egy olyan racionalitást előidéző pszichés, tervekhez köthető stratégiát létrehozni, mint amiket egyébként szoktál. Semmi sem gáz, semmi sem szélsőséges, semmi sem kár, amit végig pörgetsz a kis fejedben. Csak haladj tovább, ahogy eddig is, szeress és higgy. Ezt kívánom mindenkinek.

• félelmek kétségek közt lélekhangok

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!