Mit tennél, ha meghalnál?

Brittany Maynard november 2-án bevette az életét kioltó pirulákat az eutanáziát engedélyező Oregon államban. A nő agytumorban, egészen pontosan gliobasztómában szenvedett, és az orvosok hat hónapot jósoltak neki. Úgy döntött, nem kíván szenvedni, és még a betegség elhatalmasodása előtt véget akar vetni az életének, hiszen minden esetében szóba kerülő gyógymódot kipróbáltak, de orvosai szerint nincs lehetősége a gyógyulásra.

Utolsó hónapjaiban az eutanázia mellett kampányolt. Arra szerette volna felhívni a figyelmet, hogy a betegeknek joga legyen dönteni a méltóságteljes halál mellett, hogy szabadon eldönthessük, mikor és hogyan kívánunk meghalni. Brittany azonban óhatatlanul is egy olyan dolog mellé állt, amely azt jelenti ki: a rákból nincs kiút. Tavaly májusban üdvözítő kritikát írtam Angelina Jolie-ról, amikor kiállt a világ elé a kettős masztektómiájával (teljes emlőeltávolítás), a színésznő ugyanis levetette az egészséges szerveit, mert rákban elhunyt édesanyja halála után felerősödtek a félelmei a rettegett kórtól. Akkor még nem értettem semmit ebből a betegségből, és ma már úgy gondolom, hogy egészséges szerveket leoperáltatni éppoly életellenes, mint bevenni az orvos által felírt méregpirulákat. A kritika megírása után napra pontosan egy héttel nálam is jelentkeztek ennek a szörnyű kórnak a tünetei. Soha nem gondoltam volna, hogy rákos lehetek, még akkor sem, amikor már egyértelművé vált számomra, hogy nagyon nagy a baj. Végül decemberben sikerült diagnosztizálniuk, hogy méhnyakrákom van. Akkorra áttétes voltam vastagbélre és mindösszesen 20% esélyt jósoltak a gyógyulásra. Eszembe sem jutott a halál, annak ellenére sem, hogy láttam meghalni a nagyanyámat méhnyakrákban, a nagyapámat szarkómában, a nagynénémet pedig emlőrákban.

Hosszú utat jártam be, amíg megértettem ennek a betegségnek a természetét, és felfogtam azt, hogy a gyógymód mi magunk vagyunk. Természetesen a megfelelő orvosi közbenjárás nélkül mára nekem is csak hónapjaim lennének hátra, de a teljes gyógyuláshoz elengedhetetlen szembenézni a betegségünk okával. Egész életemben taszítottam magamtól a szeretetet. Nem akartam, hogy bárki is közel kerüljön hozzám, vagy meglásson engem igazán, mert rettegtem attól, hogy elhagy, ezért elüldöztem mindenkit magam mellől. A szüleim elváltak, mi, testvérek pedig apuval maradtunk, az édesanyám ezután új életet kezdett. A válást, anyám elköltözését úgy aposztrofáltam magamban, hogy elhagytak, hogy nem kellek anyának sem, és ha anyának nem kellek, akkor hogyan akarhatna engem bárki más szeretni. Ezzel a rettenetes görccsel éltem sokáig, haragudtam mindenkire, anyámra, a világra, a férfiakra, akik elhagytak. Ha nem jön a rák az életembe, akkor ilyen méltatlanul élek, és nem tanulom meg felismerni és értékelni az életet. Hálás vagyok a sorsnak, hogy ez a betegség megtörtént velem, mert rengeteget tanultam tőle.

Arra kellene tanítanunk az embereket, hogy az élet érték, a rák gyógymódját pedig nem kell tovább keresni, hiszen itt van bennünk. Ha felismerjük és elkezdjük másmilyen érzelmekkel élni az életünket, akkor megszűnnek a testi tüneteink is. A Doktorom mondta tavaly decemberben a szörnyű diagnózisom kimondásakor: „Én meggyógyítom a tüneteket azokkal az eszközökkel, amik szükségesek ehhez a stádiumhoz, neked viszont meg kell keresned a betegséged okát, és azt kell orvosolnod. Ketten együtt sikerülni fog.” És valóban sikerült. Ha ő nincs, és nem végzi el rajtam azzal a pontos szaktudással a műtétet, én pedig nem vagyok hajlandó lelkileg is meggyógyulni, akkor mára nekem is csak hónapjaim lennének hátra az életből. A méregpirulát sokféleképpen kiporciózhatjuk magunknak. A döntés pedig mindig is a mi kezünkben volt. Legyünk hajlandóak végre felismerni!

Szentesi Éva

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!