Eszti fel-alá slajferolt a konyhában. A fatalpú papucsa úgy kopogott a kóbormacska színű kövön, hogy a fejemet verte. Hiába mondtam neki, hagyja abba, csak jött ment, mint egy bolond, és mondta a magáét. Lefőtt közben a kávé a rossz kotyogóson, megcsapott az illata. Még mindig apám régi kávéfőzőjéből bírtam a legjobban meginni, hiába volt otthon az az újfajta gépem, amit mindenki büszkén vesz meg.

Otthon voltam vidéken, nem igazán törődtem a külalakommal, éppen csak felkaptam egy pongyolát, abban vártam Esztit, meg kellett hallgatni a mondókáját. Tudod, ott a kis községekben számít az, mit gondolnak az emberek. Nem lehet csak úgy akármit csinálni anélkül, hogy ne venne szájára a közösség. Eszti a helyi közértben volt eladó, a körmét sosem manikűröztette, és a haját otthon festette magának, ezért rendre bele volt maratva a fejbőrébe a festék. Azt panaszolta éppen, hogy nem maradt egy rendes agglegény sem a városban. Ő pedig már két kerek esztendeje betöltötte a harmincat, és nagyon félt az elkövetkező szülinaptól. Az apja egész gyerekkorában alkoholizált és verte, őt is meg az anyját is. Azt ecsetelte, hogy manapság ilyen férfit sem lehet találni. Pedig most örülne annak is, ha lenne egy rongy ura - így emlegette egykor az anyja az apját.

- De hát csak nem akarod, hogy verjenek otthon?

- Annyinak is örülnék. Neked ott a fővárosban jut 'akármék' ujjadra. Nézd meg a kezed meg a hajad, mindég rendbe van rakatva. Ilyen szép kezeket, mint amilyenek neked vannak, én még sehol sem láttam. Pedig egész nap kezeket bámulok a pénztárnál. Jobb rá se nézni az emberekre, mert akkor beszélni kell velök. Ahhoz meg nincs mindig kedved itt falun.

Eszti valójában imádott fecsegni. Rendszeresen feltartotta az asszonyokat, vagy az asszonyok tartották fel őt - ki tudja. Kitárgyalták a friss válásokat, a legújabb elhalálozásokat, együtt köpködték a rendszert, és megbeszélték, hogy a Jobbikra fognak szavazni, mert arra feléjük rengeteg a cigány, és nem bírják a lopásokat. Emlékszem, régen mi is kerültük őket. Hátul ültek a tanteremben, és nem mentünk arra, mert büdösek voltak. Valahol a szívem mélyén sajnáltam szegény kis cigánygyerekeket. Aztán amikor felsőbb osztályosok lettek, agresszívvá váltak és verekedtek az udvaron. Na akkor elszállt belőlem minden irántuk érzett sajnálat. Eszti meg olyan hangosan bírta szidni a kisebbséget az asszonyokkal a közértben, hogy féltem, egyszer meg találják verni hazafele menet, vagy 'NeadjIsten' kilopják alóla a biciklit.

Ültünk a viaszos terítő felett, és a gyerekkorunkra gondoltunk, az általános iskolára, ahova kötelező volt a nylon köpeny. Pillangókat ragasztottunk rá, de a tanítónk leszedette, nem szerette a különcködést. A kockacukor szép lassan olvadt bele a fekete italba, imádtam a fehér kockacukrot, Pesten már sehol nem adnak ilyet. Bejöttek az új trendek, a nyírfacukor meg az eritritol. Esztit próbáltam volna felcsábítani a fővárosba egy kis kiruccanásra, de most sem tudtam rávenni ilyesmire. Aztán beletörődtem, hogy mindenkit jobb meghagyni a saját természetében, a saját tárgyai között. Nem kell bolygatni a megszokott dolgokat. Csak én voltam lázadó, csak én vágytam nagyra. De valahogyan mindig visszatérek a linóleumos konyhába, apám régi kotyogósa mellé. Mert valahol még ez is én vagyok. Csak ezt megtartom magamnak, mert ide nyugodni jövök, ide fogok visszajönni legutoljára, és aztán nem megyek már el sehova többé.

                                                                                                                       Szentesi Éva - Rúzs és Tükör

• rúzs és tükör szentesi éva

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!