Mióta furcsa az, ha az utcán valaki egyedül van, de mosolyog? Szégyen a boldogság?

Vajon mióta tart a sztereotípia, hogy a magyar emberek búskomorak, és hogy a metrón is csupa fáradt, meggyötört, mosolytalan személyiségeket látunk? Vajon mikor kezdtük el gyanútlanul méregetni egymást? Mitől is tartunk valójában? Hogy a másik fél belénk lát, és rájön, hogy mindaz, amit kialakítottunk magunkról, az csupán álca a túléléshez? A mindennapok túléléséhez. De valójában mióta is van az a felfogásunk, hogy csak túl kell élni a napokat?

Mióta hagytuk magunkat elveszni a bizalmatlanságban? Mióta engedtük ki a félelmeinket a kezünkből? Mióta vagyunk hajlamosak arra, hogy semmi sem jó nekünk, vagy hogy mindig az kell, amit nem kaphatunk meg? Mióta lett menő az, hogy a saját magunknak való megfelelésünk azt eredményezze, hogy leszarjuk a többieket?

Mióta lett menő az „én”, a „mi” helyett? Mióta különleges az, ha végre egyszer összefognak az emberek és kivonulnak tüntetni? Vagy ha egyáltalán együtt tesznek valamit? Mióta fura az, ha az utcán valaki egyedül van, de mosolyog, és nem fél megmutatni azt, hogy ő bizony elégedett és boldog? Mióta került egy eltorzult feminizmus a köztudatba? Mióta vállaljuk azt a hülyeséget, hogy minden férfi szexista, csak mert van egy-két rosszul értelmezhető tette vagy szava? Igen, nem ritkaság, sajnos, de mikor vált ez a férfiak egyik meghatározó elemévé a nők szempontjából? S miért tabutéma sok ezer fontos dolog, amiről beszélni kéne? Mióta élünk a munkáknak a társaságunk, a kapcsolataink rovására? Mióta nem tudjuk egyértelműen egymásba tenni a szabadságot az elköteleződéssel? Mióta félünk attól, amit valójában szeretnénk? Mióta félünk elmondani másoknak, hogy velünk mi van? Mióta tartunk attól, hogy az őszinteséggel megbántjuk a másikat, és elhagy minket? Mióta hazudunk inkább, hogy megtartsunk valakit? Mióta van a Nőnek inkább lakat a száján, mintsem azt hallgassa, hogy már megint drámázol? Mióta bűn az, ha egy nőnek még nincsen gyereke x évesen? S az mióta dicséretre való és igazi férfi szimbólum, ha egy hímnemű még nem házas 40 éves kor felett? Mióta különleges és hihetetlen, ha egy férfi nem fél megmutatni az érzelmeit, vagy hogy figyelmes, és bizony még a Nőt is előre engedi az ajtóban? Mióta dőlünk be a gyűlöletnek, vagy hogy mindenki rossz, aki nem olyan, mint mi?

Számtalan olyan kérdést lehetne még feltenni, amire nincs egyértelmű válasz. Számtalan olyan kérdést lehetne még feltenni, ami azt mutatná meg, hogy a mai társadalom mennyire nem találja a helyét, hogy mennyire A-t mondd és közben B-t gondol, de C-ként cselekszik. Azt mutatná meg, hogy mennyire mást mondd többnyire a szív az embereknél, mint az ész, és hogy ahelyett, hogy a kettőt vegyítve megtalálnák az egyensúlyt, inkább kitalálnak egy harmadik opciót, ami teljességgel más jelentőséggel bír az első kettőnél. Azt mutatná meg, hogy az emberek mennyire befolyásolhatók lettek, és nem feltétlenül csak a jó irányba. Azt mutatná meg, hogy az emberek mennyire vágynak a szeretetre, az elfogadásra, a megértésre, a jó szóra, az őszinte és nyugodt ölelésekre, csupán félnek attól, hogy meg is valósuljanak. Azt mutatná meg, hogy minden második embernek kéne egy pszichológus, aki engedi, hogy azok lehessenek, akik ténylegesen, és hogy azokat is ki merjék mondani hangosan, amit eddig némán, féltve és hét lakat alatt őriztek a szívük mélyén. Azt mutatná meg, hogy egyre többen a kirakatuk tökéletesítését tartják fontosabbnál annál, minthogy újra és újra önmagukkal nézzenek farkasszemet.

Miért látjuk az embereket mosolytalannak, fáradtnak, és meggyötörtnek az utcán, a metrón, a buszon, a mindenhol? Mert manapság elhisszük, hogy úgy tudunk a legjobban védekezni és megvédeni saját magunkat a csalódásoktól, hogy nem nyílunk meg senkinek. Hogy nem bízunk senkiben. Hogy támadunk akkor is, amikor valójában nem is lenne miért. Úgy vannak némelyek párkapcsolatban, hogy nem bíznak meg 120%-ban a párjukban, mert saját magukban sem bíznak. Hogy lélegzünk, dolgozunk, szeretünk is, de valódi mély jelentés nélkül. Aztán kiégve felszállunk a metróra meg a többi közlekedési járatra, és végre kiélvezhetjük, hogy csak magunk lehetünk. Hogy nem kell megfelelnünk senkinek. Hogy nem kell mosolyognunk és jópofát vágnunk, ha nem muszáj. Ott, azokban a percekben lélegezhetünk fel a túlhajszolt lelkünkből, hiszen csak idegenek láthatnak minket, az meg számít? Úgyse találkozunk velük többet.

Próbálj meg mosolyogni a metrón. Engedd meg, hogy beszélgetni kezdj egy idegennel. Segíts olyannak, aki segítséget kér az utcán, például igazítsd útba. Megbánni nem fogod, és még üresebbnek sem fogod érezni magad utána. Akkor meg mi is tart vissza, hogy észrevedd a többi embert körülötted, akik pontosan olyanok, mint te? Ugyanazokkal a problémákkal, hibákkal, és szerethetőséggel, de még félelmekkel is. Sosincs mit vesztenünk.

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!