Minden tévút jó valamire

A szívleckék kemények, direktek és sosem köntörfalaznak. Sokszor gyorsabbak, mint egy szívlövés, váratlanul érnek, felkészülni, védekezni sincs időm. Hiába tartom magam elé védelmi pajzsként az újonnan megtalált életcélom, a szívleckék pillanatok alatt ráébresztenének arra, hogy tévúton botorkálok, ez nem az én utam.

Kényelmesen járok rajta, és gyönyörűséget, szenvedélyt okoz az út minden egyes szegletének felfedezése, de hiába tölt el csodálattal a látvány, amit befogadni készülök, hiába szívom magamba az új színes ingereket és hiába simogatnak új arcok, ölelnek meleg, lélegző, menedéket nyújtó testek, le kell térnem róla.

A szívleckéket az arcomba dobálják, szerintük megérdemlem. Meg leszek leckéztetve, le leszek térítve az útról, amelyről azt hiszem balgán, hogy az enyém lehet. A szívleckék kitalálójával jobb, ha nem húzok ujjat, érzem, szándékosan taszít egyet rajtam, nem nagyot, egy egészen kicsikét és máris a csalódás zavaros, mesterséges tavában sajnálom magam. Tudom, ne időzzek benne sokat, a cél úgysem a fulladásos halál a könnyeimben, hanem az, hogy kivergődjem magam onnan, hogy lecseréljem a hínáros ruhát, és kezdjek hozzá végre a leckeíráshoz, szívjam magamba az infót, jegyzeteljek és értsem meg végre a tévutak üzenetét. A tévutaknak ugyanis kivétel nélkül mindig célja van velem. Sok zsákutca, kanyar, útvesztés, elveszés kell, és fokról fokra fejlődik az önismeret, erősödik az önbecsülés, finomodik az emberismeret szimata. Oda kell állnom a golyózáporába, úgyis pontosan rám céloz fájdalmas és szívfacsaró csalódás-lövedékekkel, fájni fognak, kegyetlenül fájni, de nyugalom, soha nem halok bele.

Minden elmúlt szerelem előráncigál egy szívleckét a tarsolyából, és ha hagyom, akkor fájdalmak, és kínkeservek során beleveri a fejembe a lényeget, hogy csak úgy léphetek magasabb osztályba, amikor már mindent tudok. A tévelygő és a hibázó is én voltam, sok fölösleges kudarc csapott arcul, és ragadta meg a hajamat, de valamiért mégis megtörtént, és mégis ott van a múltam mozaikjában mind.

1 / 2. oldal

Következő

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

Király Eszter

A párkapcsolat tartja elénk a legélesebb, leghitelesebb tükröt önmagunkról. Megláthatjuk benne saját pompánkat is, de a hiány mindig jéghidegen fog arcul csapni. Belenézni abba a tükörbe, amit a társad tart neked mindig nehéz. Elfuthatunk a saját tükörképünk elől, és megpróbálhatunk olyan látványt találni, ami megfelelő, amit el tudunk viselni, de bárkihez is szaladunk, csak saját magunkat fogjuk látni benne. A tükröt dühödten, össze lehet törni, de eljuthatunk olyan szintekre, ahol képesek vagyunk önkritikával, önismerettel szemlélni a gyengeségeinket, így a kapcsolatunk réseit, hibáit is. Ebben a felismerésben, és fejlődésben segítek az írásaimmal. Cikkeim a párkapcsolati témákon túl érintik a női-férfi szerepegyensúly fennmaradásának, és a hagyományos értékek megőrzésének fontosságát is.