Aranyvasárnapon anyám kint sütött a konyhában, de mert én nem ehettem cukrot, ezért ki se mentem, pedig imádtam a reszelt citromhéj illatát, és úgy is láttam, hogy kint se voltam, hogy tűnik el a sárga héj a forró-édes mázban. Az orvosok megmondták: nem ehetek édest. Még jó, hogy nem vagy itt, velem, most nem tudnám megcsókolni az ujjadat se.

És azon az aranyvasárnapon – három héttel az első terápia után – egyszerre csak rosszul lettem miattad. Nem az erős gyógyszer bántott, meg nem is a betegség. Tudod a rákot, meg a terápiát mindig túléli a magamfajta ember, legalábbis ezt olvastam a statisztikákban, ahol azt is írták, az erős nők az ilyesmibe nem halnak bele, csak szelídebbek és komolyak lesznek. Pláne ha már előtte túléltelek téged is. Nekem meg se kottyan ez a terápia utánad. Lerakom a fejem a párnára, és utána csomókban ottmarad a hajam. Mindez semmi ahhoz képest, amikor három hétig ki se jöttem a lakásból, csak nyugtatókat ettem és bőgtem utánad, mint egy marha. Emlékszem, a végén már csak a teleordított zsebkendő maradt az egyetlen meleg, amit magamhoz tudtam szorítani, pedig május volt. Azóta is gyűlölöm a májuson induló nyarakat. Mondom, mindez semmi hozzád képest. Ha a szív betegségeit túléli az ember, akkor ez a hülyeség gondolod, képes kifogni rajtam?

Szándékosan nevezem hülyeségnek. Én nem tudok neked diagnózisokat darálni, mint a kegyetlen orvosok, akik úgy látják a testem, mintha abban a konzerváló vegyületben lebegne előttük. Te, ha ezeken múlna, esküszöm, kipakolnának mindent, csak azért, hogy tudják mutogatni a következő orvos-generációnak, milyen csuda volt az én híres betegségem. Ha nem hűtöd le őket már rögvest az elején az első vizsgálóban, és nekikezdesz bőgni, akkor egyből felbátorodnak, és még lelkesebben beszélik, hogy még ezt is, meg azt is kiszedik. Csak hogy biztos ne maradjon semmi a kór után. Komolyan mondom, aki orvoslásra adja a fejét, az mind háborodott valamicskét. Mint ahogy az is, aki belédhabarodik, édes.

Itt van a kedvencem, a karácsony, meg itt van ez a hülyeség a bennem, ami miatt nem ehetek cukrot. Csak hallgatom a karácsonyfás szobából, ahogy anyám reszeli a citrom héját bele egyenest a mézes süteménybe. Itthon vagyok, ahová már régóta vágytam, csak nem mondtam ki teljesen magamnak, meg neked se mondtam akkor, hogy veled akartam mindig lenni. Megállom, hogy ne egyek süteményt, megállom azt is, hogy ne gondoljak rád, de az ember gyenge és mindent nem tud egyszerre megcsinálni. Ne aggódj miattam, még mindig jobb minden, mint akkor, azon a májuson, amikor elmentél. Jobb ez a betegség is, mint te voltál. Jobb ez, mint amikor már nem voltál velem.

                                                                                                                                                Szentesi Éva

• rúzs és tükör szerelem

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!