Mike jelenti a spanyol tengerpartról
Ilyen még egész életemben nem történt velem! De most komolyan. Soha. Január elseje volt, 2022. Persze, ilyen se volt még de ez most nem fontos. A lényeg hogy reggel ráálltam a mérlegre és 100,3 kilót mutatott. El sem akartam hinni. Azonnal sokkot kaptam. Nagyot.
Arra gondoltam hogy meghibásodott a mérleg. De nem. Nagyon nem. Ilyen bluetoothos, érzékelős, áramot vezet a talpadba és még a zsírszázalékodat vagy mi a fenét is kiolvassa típus. Ezek nem hibáznak. Hogy olvadna ki a biztosítéka. És mindez azért volt sokkoló, mert nem volt semmi előzménye. De esküszöm! Ugyan a felső határon voltam ami nekem 98 kiló de ilyen nagy ugrás egyik napról a másikra még nem volt. Pláne soha nem léptem még át a bűvös 100-at! És most igen.
Azonnal beláttam, hogy vége az életemnek. 47 évesen elmondhattam, hogy a férfikor alkonyzónájából egyből egy olyan sötét verembe zuhantam amiből nincs kiút. Reményvesztettem ténferegtem le lépcsőn. Kétségbeesett, tágra nyílt csillogó szemekkel. Igen, mint aki sírni készül. A barátnőm éppen elmélyülten görnyedt az előző nap megkezdett puzzle fölé a nappaliban így haláltusám csak percekkel később tűnt fel neki. Hangosan közöltem, hogy aki mostantól kiejti a száján a beigli szót az úgy jár, mint Luca Brasi a Keresztapából. Estére már a halakkal alszik! Persze ilyesmit Ő nem néz így felvilágosítottam! És közben igyekeztem vészjóslóan nézni hiszen nyilvánvaló, hogy az ő hibája az egész. Felhizlalt. Direkt. Tudatosan. Előre eltervezett módon.
Erre kicsit megnyugodott. Rájöhetett, hogy nem igazi baj van. Megértően nézett és azt mondta menjünk el sétálni. Az ugyanis jót tesz. Remek. Jót tesz. Hogyan? Séta közben elfelejtem hogy kövér vagyok és vége mindennek? Azt mondta az fogyaszt. Jó. Menjünk sétálni. De csak itt a ház körül. Mert amúgy fáradt vagyok, hiszen még csak most keltem fel. Egyébként is a sétához úgy viszonyulok mint Mr. Bean a suhogós nacihoz. Kerülöm! Ezt értette. Mert az ilyesmit nézi. Már ekkor gyanút kellett volna fognom! A ház alatt jártunk a hegyoldalban lefelé sétálva amikor megálltunk egy utcán ahol ő még nem volt. Csak nemrég költözött ki, nem ismer még mindent. Én idegesen tekintgettem hátrafelé hiszen minden lépéssel lefelé a lejtőn, egyre messzebb kerülünk a háztól és visszafelé a meredeken nem fogok levegőt kapni.
Látszólag unatkozva int egyet a másik irányba a kezével: arra mi van?
A tenger. Mondtam. És igen itt már tudtam, hogy Bástya elvtársat igenis meg akarják merényelni! Gyanútlanul besétáltam egy újabb előre eltervezett női csapdába. Ahogy mindig is, hiszen olyan félénk és gyámoltalan típus vagyok. Mi lenne ha lemennénk egész a tengerig meg vissza? Kérdi nagy kerek szemekkel és válaszra sem várva már húz is magával abba az irányba amerre a tengert sejtette. Reménytelen lett volna minden küzdelem. Egyrészt sokkal erősebb nálam, másrészt lejtőn lefelé haladtunk. Nem bírtam sem fizikai sem mentális ellenállást kifejteni. Megadtam magam a sorsnak és követtem a tenger felé. Tizenegy éve élek Spanyolországban, azon belül hatodik éve ebben a tengerpart fölötti hegyen lévő villában de még SOHA nem sétáltam el a tengerig. Azon gondolkodtam lefelé botorkálva, hogy ez már a második soha egy napon belül. Na, jól kezdődik ez az év is.
A legnagyobb távolság, ahol valaha gyalog jártam az az alattunk körülbelül 500 méterre a hegy lábánál lévő bolt volt. És onnan is úgy másztam fel hogy félúton egy furgonos fickó megállt mellettem és megkérdezte jól vagyok-e, elvigyen-e. Nővel voltam akkor is úgyhogy nem volt félreérthető az ajánlata. Bár persze tudom hogy jól nézek ki. Némán megráztam a fejem, mert megszólalni nem tudtam és intettem hogy menjen tovább. A hülye. Feltartja a kocsisort. Éppen elég nehéz volt azoknak engem kikerülni ahogy a banyatankot húztam rángattam felfelé az átkozott hegyen.
Na ehhez képest körülbelül 5 kilóval nehezebben és 4 évvel később most TÍZ kilóméteres oda-vissza utat tervezett be nekem a lány. Johnny Depp a Félelem és rettegés Las Vegasban című filmben élhetett át ilyesmit miután egy bedrogozott éjszakát követően dinoszaurusz farokkal a hátán ébred egy vizzel elárasztott hotelszobában.
Nem volt választásom, én is úsztam az árral. Az út részleteit nem írom le, elég annyi hogy rájöttem, nagyon szép környéken lakom. Sosem láttam még a szomszédos villákat ilyen részletesen és hosszan. Amikor kocsival jövök csak 92-ig lassítok a szerpentin kanyarjaiban így aztán a külvilág elég elmosódott. Meg aztán nem is bölcs ilyen körülmények között nézelődni. Még a végén elütnék valami hülyét aki banyatankot cipelve caplat felfelé. Mivel járda az nincs…
Amikor a tenger felé rántott, hogy induljunk, úgy gondoltam jó ötlet egy élő adást indítani. Ne csak egyedül szenvedjek. Tudjátok ilyen online blogger izé is vagyok. Szóval nyomtam egy youtube élőt és miközben lihegve követtem az előttem sprintelő barátnőm árnyékát (neki ez a sétatempó) esdekelve próbáltam támogatást kérni az adás nézőitől.
Kitartást. Üzente egy néző.
Remek. Azonnal bevillant Sinkovits bőrkabátos képe a Tizedes meg a többiekből, ahogy haptákba vágja magát, tiszteleg és ráordítja a szemben álló tiszt fejére hogy kitartás! Majd felpattan a motorbiciklire és gránátok becsapódása között szlalomozva tör át az oroszok vonalain. Ja kérem neki könnyű volt. Ha nekem is lenne egy motorom… Várjunk csak! Nekem van motorom. Felvetem a kérdést a lánynak, kissé ordítva, mert már jó 100 méterrel lehagyott, hogy miért nem motorral jöttünk? Akkor is a friss levegőn vagyunk.
Csak valami távoli csilingelést hallok amit az enyhe szél hoz felém: gyalog egészségesebb. Nincs több kérdésem. Itt feladtam és az út hátralévő részében az élő adásban lihegve és szitkozódva elértem a partot. Ott csináltam nektek ezeket a képeket. Azt hiszem szépek. Azt hiszem végül megérte lejönni.
Már majdnem kezdtem jól érezni magam amikor szörnyű dolog villant a fejembe. Vissza is kell menni, ráadásul most már emelkedőn és nem hívhatok taxit (ahogy titokban terveztem) mert nem hoztam maszkot így GYALOGOLNOM KELL! Oh, nem!!
További írásaimat a Facebook oldalamon olvashatod.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez