Ketten kellenénk a változtatáshoz, hogy végre ne a társas magányban vergődjünk, de a tovább lepéshez, a döntéshozatalhoz egyikünk sem erős.

Gúzsba köt, de benne maradunk félelemből, kényelemből, gyávaságból, mert ki tudja, talán még rosszabb jön ezután, így ebben az érzelmi igénytelenségben vegetálunk tovább.Egyre kényelmetlenebbül érezzük magunkat, átlépnénk a kapcsolat beszűkült határait, minőségi időt, figyelmet, kedves szavakat, mély beszélgetést, intimitást, egymásra figyelést, igazi érzéseket várnánk. A stagnálás, az örök hiány rombolóan hat önbecsülésünkre, sosem érezhetjük magunkat a fontosnak, szeretetre alkalmasnak.

Általában van egy kiszolgáltatottabb fél, aki hitegeti magát, reménykedik a fejlődésben. Sokszor azért nem lép ki, mert azt képzeli, hogy a másik „nehezen nyílik meg”, hogy „több időre van szüksége”, miközben folyamatosan megéli, hogy az érzelmileg elérhetetlen, a szeretetlenség megélése mély sérülést okoz számára. Benne maradunk valamiben, amit már csak reményeink és hiedelmeink színeznek ki.

Csupán azt az egy kérdést kellene megválaszolni: vajon azért vagyunk vele, mert tényleg társra leltünk benne, vagy azért, mert ezt várja el tőlünk a világ, a szülők, a konvenciók? Történik úgy, hogy két hasonló lelki alkattal küzdő, sérült személy alkot egymással egy instabil, bizonytalansággal terhelt szövetséget. De a társas magánytól többnyire csak az egyik fél szenved. Miért? Mert a másik fél alapvetően képtelen a kapcsolódásra, hiszen saját családi érzelmi közegéből a lelki intimitásra való képtelenséget hozza.

• érzelmi eltávolodás érzelmi gátoltság érzelmi űr társas magány

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!