A világ egy határtalan univerzum, mely sok kis személyes dimenziónak ad teret. Ezekben a pici világokban önálló gondolatok, világképek, elképzelések, félelmek és remények laknak. Mindannyian annak a békésnek hitt tudatban élünk, hogy az általunk értelmezett világ az egyetlen.
Nem számít, hogy a falon kívül mi történik, ha fejünkben más program fut közben. Nem számít, mit látunk, mivel minden gondolatunk és érzésünk mögött régebbi vagy újkeletű gondolatok és érzések bújnak meg, melyek báb módjára rángatják a lelkünket. A mindennapok zümmögő ritmusában hozzászoktunk ahhoz, hogy amilyen élethelyzetben élünk, az valós, az a jelen, és lehetőleg maradjon állandó.
Nagyon sokan úgy tekintünk a komfortzónánkra, mint egy távoli ország határára. Ott állunk a semmilyen mező közepén, messze látjuk a távolba veszni a kerítést és mégsem vágyunk átjutni rajta. Aztán mindig történik valami. Betegek leszünk, vagy csalódunk és hirtelen elkezdünk futni. Menekülünk a megszokott beszürkült világunkból, minél messzebb attól a képtől, mely fullasztó nyomással nehezedik a szívünkre, de a kerítés előtt megtorpanunk. Belekapaszkodunk, megrángatjuk. Próbálunk átlesni a túloldalra, de nem tudjuk mi vár ránk odaát.
Itt már üldöznek bennünket a saját félelmeink és kétségeink ám mégis ismerős ez a halál, jobb mint az idegen. Szép lassan megöl minket az unalom vagy az elménk által kreált folyamatos nyomás, a kifogások és időhúzások. Már érezzük a vihart a hátunk mögött, de olyan görcsösen szorítjuk eme korlátokat, amíg fel nem sérti a fém a kezünket. Elfelejtettünk mászni. Túljutni önmagunkon, és felülmúlni a felülmúlhatatlant. Nem kockáztatunk, mára már biztonsági játékot űzünk a kereteken belül. Nem hozunk meggondolatlan, hirtelen döntéseket, mert azt kapcsoljuk hozzá, hogy a végén úgyis megszívjuk. Nem kapcsolódunk szívből egy szerelemhez, mert azt gondoljuk, hogy ő is ripityára tör. Nem válunk ki egy kapcsolatból, amely mérgez minket, mert úgy érezzük így helyes, vagy így biztonságos. Megszokott számunkra az az idea, miszerint akkor ér valamit az életünk, ha szenvedünk benne. Éppen ezért mártír módjára ostorozzuk magunkat és félünk mindennemű változtatástól. Arról nem is beszélve, hogy a sok fájdalom végül lustává teszi a lelket. Nemhogy félünk megmozdulni, de már nem is akarunk. Jobb nekünk az állandó rosszban, mert nem kell semmit se tennünk a sikerért. Igazolhatjuk folyamatosan magunkat, hogy milyen szörnyű életünk van és közben begyűjthetjük környezetünk potya- figyelemenergiáit. Nem csinálunk semmit mégis figyelnek ránk. Ennyi elég is…
Miért csak ebből áll az élet? Miért hisszük azt, hogy önfejlesztés, álmok tervezése és megvalósítása helyett a legjobb út a statikusság? Nem nyitom ki az ajtót, nem szívom tele a tüdőm friss levegővel, hanem maradok saját félelmeim rabjai. Nem fogok változni, mert ilyen vagyok és kész. Így fogadjanak el. Nagyon sokszor hallom ezeket a szavakat és általában olyan emberektől, akik nem fogadják el magukat. Még a fáradtságot sem veszik, hogy erre rájöjjenek. Miért fontos az, hogy a másik elfogadjon minket ilyennek, ha mi magunk sem tesszük? Mert abban nincs nekünk munkánk?
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez