Nagyon nehéz kiállni magunkért. Már csak azért is, mert jó ideig szüleink vagy más ismerősök tették ezt meg értünk. Amikor távolodunk mások óvó kezeitől, hirtelen nekünk kell mindent megfognunk és megtartanunk.

Ha elrontunk bármit is, okkal hibáztathatjuk innentől magunkat, és nem tudunk másokra mutogatni többé. Mások álmaiba születünk bele, mert kiskorunkban elkezdenek formálni, és valódi álmok helyett, sémákat adnak nekünk.

Nem tudom milyen lehet az az élet, ami nem ez.. ahol nincs egy hatalmas képzeletbeli lépcső, aminek, ha a tetejére érsz nincs tovább. Nem tudom, hogy miért vagyunk egymás nyomába, és miért nem megy mindenki más irányba? Persze oké, nem mindenki orvos és eladó, de a lépcső ugyanaz. Nem tudom, hogy miért létezik egy láthatatlan lánc, ami egymáshoz kötöz minket, és olyan erősen szorít, hogy egymás izzadság cseppjeibe fuldokolva, kapálózva „élünk”. Ez az erős kötelék a többiekhez, nem szeretet áraszt szét bennem, hanem félelmet.

Azt sugallja, hogy ha a többiek bírják ezt, akkor nekem is ki kell bírni. Azt sugallja, hogy nem vagyok egyéniség, és sosem fogok kiszabadulni. Forog az életem és már nagyon kiszállnék, de nem bírok, pedig szédülök. Az együttműködés csak mélyebbre taszít, és egyre kevesebb ellenállás jelenik meg a testemben. Lassan kezdek belenyugodni. Lassan kezdek beolvadni, és eltűnni. Nézzük ezt meg jobban. Mi lenne, ha növesztenék saját szárnyakat? Mi lenne, ha erősebb lenne a vágyam, mint a félelmem? Mi lenne, ha végre elengedném a szorító kezeket? Mi lenne, ha végre azt mondanám, kapjátok be! Mi lenne, ha azt mondanám, hogy most már minden más lesz, mert meggondolom kinek mondok igent.

Mi lenne, ha azt mondanám, hogy egyedül jobb, mint az ismerős idegenek között?? Akiknek nem tartozom az életemmel, és akik nekem sem tartoznak sajátjukkal? Mi lenne, ha csinálnák magamnak egy másik lépcsőt? Ha végre azt mondanám, hogy NEM! Itt az ideje kiderítenem, hogy milyen az a másik élet. Én másfele megyek!

• életszemlélet önszeretet

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!