Íme egy könyv, a megszokott fekete humorral.

Kurt Vonnegut posztumusz kötete már önmagában nehezen értelmezhető, hiszen nem halt meg. Persze nem a szó szoros értelmében, hanem az átvittben. De amúgy tényleg nem, mert minden egyes mondata a múzsákról, a háborúkról, a dolgokról, és az emberekről ma is csupa nagybetűs gondolatiság. És gondolkodás. Nagyon sok gondolkodás, ami talán a legjobban hiányzik a mai világból. Mert amikor mondjuk a háború végén egyszer csak csend lesz a csatatereken, az bizony Isten hangja. És ugye azok a bizonyos múzsák is halkabban szólnak, amikor valamiért a békét valami egészen elviselhetetlen dolog váltja fel. Persze azt sem árt megjegyezni, hogy a mesterrel minden könnyebb. Még így is, hogy már nincsen közöttünk. Mert így a harmadik idő utáni, vagy időomlás utáni mű ugyanolyan sorvezető, mint az eddigiek. Legalábbis ahhoz, hogy túl tudjuk élni azt a valamit, amit életnek neveznek. Vagy éppen annak nevezünk. A tizenhat történet 1950 és 1954 között íródott, és a festők viadala, vagy éppen a vidéki lány, és a gyilkos, és persze a szívek szava, vagy éppen egy asszony nem éppen a városból, aki elhatározza, hogy megkeresi szerelmes levelezőpartnerét.

Minden novella tökéletes, minden egyes mondat abból a mélyen humánus világból táplálkozik, amelyből így a 2007-es távozás után is meríthetnek azok, akik egy darabig még az árnyékvilágot választják a túlvilág helyett.

Persze, hogy létezik-e valójában választás, azt csak az döntheti el, aki mindkettőt megjárta. Azok pedig nem igazán mesélnek. Illetve mégis...

A kötet címe: Míg a halandók alszanak. Erre szükségünk lesz, amikor bemegyünk a könyvesboltba.

Így megy ez.

Bokros László

• Míg a halandók alszanak Maecenas Kurt Vonnegut

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!