Életünk során előbb-utóbb megtanuljuk, hogy teljesen lényegtelen milyen emberek vagyunk, úgysem fogunk maradéktalanul megfelelni a közvéleménynek. Számtalan pozitív, öntréningező írás juttatja eszünkbe, hogy fogadjuk el önmagunkat olyannak, amilyenek vagyunk és miénk a boldogság, de kevesen szólnak arról, milyen az, amikor mindezt képesek keresztülhúzni.
Egész életünket leélhetjük úgy bármilyen közösségben, hogy előbb-utóbb valamilyen indoknál fogva kikezdenek bennünket. Legyen bármilyen indítéka – irigység, lenézés, a másik felsőbbrendűsége, vagy esetleg negatív intelligenciájának megnyilvánulása – könnyen a célkeresztbe kerülünk. Ítélkezni a legegyszerűbb és legkézenfekvőbb megoldás.
Beszólni, kigúnyolni, mulatni a másikon – azt hinnénk, hogy mindezt felnőtt korra kinövi mindenki, de az emberi természet egyik oldala így is megmutatkozik. Kicsiként nem tudtunk úgy végigmenni a folyosón, hogy ne kaptunk volna valami epés megjegyzést a ruházatunkra, hajunkra vagy alkatunkra vonatkozóan, ugyanez a déja vu játszódik le évekkel később. Ha népszerűek vagyunk, azért néznek ki maguk közül, mert savanyú a szőlő, ha lúzerek, akkor tökéletes bokszzsákok mindenki rosszindulatának. De ez már csak így megy. Nyugtatjuk magunkat mindenféle pozitivista „teszek rá magasról” gondolatokkal, de a szavak kegyetlenül betalálnak. Az évek során megtanultam, hogy aki valamilyen szempontból kilóg a sorból, sosem fog tudni elbújni a személyisége miatt.
Kiskoromban mindig ezzel nyugtattak a szüleim: „Kislányom, vagy utálnak, vagy szeretnek, de sosem lesznek közömbösek irántad.” Sokáig úgy gondoltam, bár több lenne a közöny, mint a bántó szavak. Számos környezetben fordultam meg életem során, és mindig változatos volt az emberek reakciója. A leplezetlen gyűlölettel sosem tudtam mit kezdeni. Erős személyiség révén erőteljes védekezési mechanizmus munkált bennem, és ugyanolyan hévvel reagáltam, mint a környezetem. Mára már tudom, hogy mik azok a jellemvonások, amelyek kiverték a biztosítékot, néha mégis előjön az a visszakacsintó érzés, hogy célkereszten tartanak. Amikor nem tudunk úgy végig sétálni az utcán, hogy ne kapjunk megjelenésünkre vonatkozóan pozitív, illetve negatív megjegyzéseket. Értetlen fejjel és egy szó nélkül végig kell hallgassuk, süketnek tettetve magunkat, mert így illik.
Mert nő vagyok és ne szóljak vissza. Érezzem magam megtisztelve, hogy vadidegen emberek köszörülhetik rajtam a nyelvüket vagy épp az arcomba nevetnek. Bármennyire hidegen kell hagyjon egy ilyen esemény, mindig nehéz kezelni. Az a legidegesítőbb az egészben, hogy ösztönösen kicsiben, vagy nagyban, valamilyen szinten mindannyian ilyenek vagyunk! Skatulyázzuk láthatatlan mérce alapján az embereket, eldöntve, hogy ki érdemes a figyelmünkre és ki nem. Kinézzük a nálunk silányabbnak tartott embereket a környezetünkből, pusztán azért… miért is? Mert menő, ha beszólunk? Vicces más nyomorán szórakozni? Többek leszünk attól, hogy másokat mindenféle előismeret nélkül lealacsonyítunk? Mégis ezt tesszük. Akkor is, ha a másik nem ad rá indokot. Akkor talán még jobb támadni, mert kiprovokálja. Könnyű mások fájdalmát meglovagolni. Utána jön a meglepetés, ha az élet visszaadja nekünk mindazt amit okoztunk. Mert visszakapjuk. A legváratlanabb emberektől a legváratlanabb pillanatokban. És akkor megtanuljuk, milyen egymás cipőjében járni. Nem szükséges Buddhának lennünk, és magunkhoz ölelni minden minket gyalázó embert, de valahol meg kell találnunk azt az erkölcsi kapaszkodót, ami a helyzet fölé emel minket.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez