Nem vagyok pszichológus, sem pedig valaminek a specialistája. Nem szakosodtam semmire, amikről mesélni szoktam, csak megtörténtek. Ezért nem is szeretnék senkit sem félrevezetni. Arról tudok írni, amit átéltem, ahogy én átéltem. Mivel tudom, hogy mindannyian mások vagyunk, így nem lehet egyoldalúan és megszemélyesítve írni nőkről és férfiakról.

Mindig vannak kis kapuk, más szituációk, és előfordulhat, hogy pont Te, aki a sorokat olvassa, veled az ellenkezője történt, mint amiről én itt bizonygatni próbálok. Hiszek benne, hogy sokaknak tudok személyes tapasztalataimmal is segíteni, mert gondokkal mind küszködünk. Többször is megfordult a fejemben, hogy hát ez mind szép és jó, de akkor minek írok? Bárki tud arról írni, amit érez. Aztán rájöttem, hogy ez nem teljesen van így. Az számít, hogy mennyire van benne a szívem. Mennyire vagyok a sorokban jelen. Szóval, fogadjátok szeretettel a szívem. Minden sor egy dobbanás. És sokáig akarok még nektek dobogni. 

Négy évig voltam egy mérgező kapcsolatban, aminek a karjaiba én szaladtam számos másik csalódásból át. Az első pár hétben azt éreztem, hogy én vagyok a legszerencsésebb lány, akit védelmez egy nála idősebb „férfi”. Később már egy egész napig sírtam, a szemeim összeragadtak a saját fájdalmaim nedvétől. Már kicsit betegesen cipeltem a suli iskolapadjába a tőle kapott kis macit, és írtam neki a szerelmes verseket. A szakítás oka egy szál cigi volt. Akkor kezdődött a kontrollálás felettem és szentül hittem, értem és a védelmemben történik. A fájdalom, amit éreztem szavakba nem önthető. Azután mindenféle dolgot tettem, hogy újra felfigyeljen rám, elkezdtem úgy viselkedni, ahogy akarta. Pedig ő egyértelműen jelezte, hogy nem áll rám készen. Kibékültünk. Árnyéka lettem önmagamnak, amit akkor még nem tudtam, mert az ő fényessége engem is megvilágított.

Volt egy nagy hátizsákom amit cipeltem, és neki is volt egy. Szép lassan minden apró kavicsot átpakolt az enyémbe, ami sokszor feslett meg. De a legcsekélyebb kis jótettnél, visszavarrtam a pántot, az apró kis cérnák teherbírására fittyet hányva. Mindig úgy tettem a dolgaim, hogy szeressen. Nem találkoztam a barátaimmal, a Facebookot megszüntettem. Minden hétvégén azt csináltuk, amit ő és a családja elvárt. A saját élményeimről, amit megélhettem volna, lemondtam. Úgy gondoltam ő majd megoldja a gondjaim, begyógyítja a sebeim. De közben csak egyre terjedtek rajtam. Voltak barátaim, akik próbáltak róla lebeszélni. Maradtak is és el is mentek közülük. Nem hibáztatom őket. Viszont azt vettem észre, hogy egy rossz kapcsolatból sokkal nehezebb eljönni, hiszen egy mérgező társ a belső vezért támadja meg és szorongatja. Azt a kis hangot, amit folyamatosan manipulál és a saját érzéseivel kezdi el megtölteni. Szépen lassan már félni kezdtem tőle és rejtegettem a valódi történteket előle. Azzal is zsarolt, hogyha a suliba egyest kapok nem találkozik velem.

Emlékszem annyira féltem elé állni az egyes miatt, mint még a szüleim elé soha. Valamiért olyan sokat jelentett az, amit tett értem akkor, hogy olyan voltam mint egy kis kutya. A jutalom falatért és egyetlen egy simogatásért odaadtam minden szeretetemet. Pedig inkább csak lekicsinyített, megváltoztatott, lenyírta a hobbijaim, és az öltözködésemet is olyanra cseréltem, ami nem én voltam. Sokszor kételkedtem benne, de mindig tagadott és ellenem fordította a saját lelkiismeretét. Én szégyelltem magam helyette, a veszekedések végén én kértem bocsánatot. Amikor elmondtam neki, hogy ez így nem fog menni nem szeretem már, sőt undorodom, sírni kezdett vagy vett nekem valami drága dolgot. Például egy aranyfülbevalót. Nem bírtam ott hagyni, nem bírtam nem hálálkodni. A végén úgy éreztem, hogy nincs hitelessége annak, amit gondolok, amit érzek. Belekavarodtam a labirintusba, amit oly gondosan készített nekem.

• mérgező kapcsolat párkapcsolat toxikus kapcsolat

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!