Mélyponton, mégis boldogan

A világ lassan, de bizonytalanul változik. Apró történetekben ott a mindenség.

Üldögélnek a padon. Ugyanott a Moszkván. A csöves, aki menő üzletember volt valamikor. Amikor még létezett az üveghegy. Mármint neki létezett. A többieknek nem.
A bevásárlóközpont világít, mindenki siet. És senki sem mosolyog. Mert itt az emberek nem mosolyognak. Haragszanak, mert még nem esett le nekik, hogy egyetlen dolguk lenne.
Lazábban venni az egészet.
Lazábbra venni a láncot.
Ülnek. A másik mindig csöves volt. Legalábbis nem emlékszik másra, csak erre. Az utcára, a szomorú világra. Mégis szerette.

Kopott kabátban, kopott szívvel, de azért boldogan.

Ugyanott tartanak mindketten, pedig máshonnan indultak. Egészen máshonnan.

Az egyik a hegyről, a másik a völgyből. A hegy a gazdagoké, a völgy valahol vidéken. Nem kell magyarázni.

- Mi van?
- Semmi…
- Gondoltam…

És így tovább. Persze itt nem Jay és Néma Bob, mint Amerikában, mert ez más. Akkor is, ha ugyanaz az étterem, ha ugyanaz minden. Ha minden ugyanaz, azért a város más.
És a villamosok halkabbak. És az emberek is halkabbak. Mintha valaki letekerte volna a volumét a nagy hangerő után.
Jönnek a metróból, lehajtott fejjel, egy ütemre. És lefelé ugyanaz. Mint a Hairben a gépre szálló katonák. Egyszerre, egy ütemre.
Büfék, gyorséttermek, bevásárlóközpont. Építkezések. Mint valamikor a tévében. Ugyanaz.

- Emlékszel, régen azt sem tudtuk, mi az a hamburger?
- Én azért jókat ettem. Étterem, nők, csillogás.
- Autó?
- Persze, nem is kicsi.
- Terepjáró?
- Az. Mi más?
- Nekem semmi, csak mindig ugyanez.
- A Moszkva?
- Igen, mindig ez. Csak az emberek változnak. Az alap nem. Reggel munka kell, aztán azok rohannak, akiknek már van. Este fáradtan haza.

A világnak sem volt már semmije, mert mindene megvolt.
Istene nem, tudománya igen.
Mindenki egyedül maradt, pedig többmilliárdan laktak a Földön.
A Holdon senki. Pedig ott hatszor könnyebb minden. Egyszer még telkeket is árultak, de valahogyan akadozik a dolog. A plázák gyorsabban épülnek, mint a holdi lakóparkok.
Főleg télen volt szép látvány, ahogyan a hajléktalanok sorban álltak. És az illat. Igen, illat. Pedig bableves, de akkor is illat. Odafentről tökéletes rálátás.
A csillogás, és a csendes szegénység. Közte sok.
Régebben kevés, most sokkal több.
Helyet kellene cserélni egy napra. Hogy érezni lehessen a sokat.

- Visszamennél gazdagnak?
- Persze, de ez sem rossz.
- Nem rossz?
- Biztos. Semmi stressz. Ugyanaz mindennap.
- A lényeg a lent, mondta Ginsberg.
- A mélypont az, mondta Brad Pitt a Harcosok klubjában.
- Ugyanaz.
- Csak a hely más.

És a világ ment tovább. Tudatlanul, boldogtalanul. Egyik napról a másikra.

Csak ez egy másféle carpe diem.

Bokros László

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!