A csend körbe vesz, szinte érzem a nyakamon a szorítását, fullasztó hatalmát. Valaki felelete megment ettől az árnytól? Vagy magam keltettem életre ezt a lélekölő magányt, és én is ölhetem meg? Az én kerítésem fala túl magas, hogy ide ember sem téved, hogy megpróbálja megmászni?

Kiért nyújtsam így a kezem, ha megfogni sem akarja senki? Lehet, hogy el kéne engednem azt, aki rabságban tartja a lelkem? Nekem is jár, hogy valaki viszont szeressen, törődjön velem.

Photo by gruizza / GettyImages

Megeshet képzeltem csupán, hogy te itt vagy bennem, ha nagyon hideg van oda kint. Talán hibáztam, hogy olyan út felé indultam, aminek sosem lesz megérkezése, nem számoltam azzal, mennyire kifáradok ebbe a keresésbe, és az érted való küzdésbe. Már könny sem szökik a szemembe, és azt gondolom, talán ha már nem is sírok, érezni is elfelejtek irántad. Üres tekintettel meredek a semmibe, még a gondolataim zápora is magányomba temet, el és elfogytak a mentségeim is, miért nem jelentek Neked semmit. Csak az én mesém volt, hogy valahol az Óperenciás tengeren túl, van te és én, és hegyen - völgyön átkelve rá lelek, értelmet nyer minden nehézség, és ott leszünk együtt a végén. Mégis, most gyermeteg énemet arcon csapja az igazság keserű íze, szertefoszlik minden illúzióm és ott maradsz végül csak te és melletted nem vagyok sehol sem.

Könnyű volt úgy ámítani magamat, hogy voltak igaz pillanatok, sokáig erőt adtak a viszonzott ölelések, a megtévesztő gyengéd csókok. A valóság mégis egyszerűbb ennél, ha fontos lennék, még kérnem sem kéne, hogy mellettem legyél. Ha nem csak minden rólad szólna, és mikor én megbotlom, törődésed felsegített volna, akkor köztünk nem marad ez az egész egyoldalú küzdés, számomra egy lesújtó felismerés. Én a sárkánnyal csatáznék érted, te még csak a telefonodat sem emelnéd fel értem.

• búcsú elengedés érzelmek lemondás szerelem

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!