Egész eddigi életemben küzdöttem. Már a születésemkor inkubátorok bántó fényeibe pislogva, oxigénért zihálva harcoltam az életemért, és anyám simító, szerető keze ciróka terápiával ösztönzött az életre. Érzékenységem eltaszít másokat, bonyolult vagyok, és nehéz engem szeretni. Régebben sokan kopogtatás nélkül bejöhettek hozzám, úgy gyűjtöttem az embereket, hogy nem szelektáltam őket, mint a szemetet.

Az évek múltak, és van, hogy valaki arca még felrémlik, amikor nem csavarom vissza a fogkrémtubus tetejét, vagy ferdén vágom a kenyeret. Felrémlik az arc, a múlt démonjai néhanapján behuhognak az ablakon, hatást várnak, és reakciót, hogy majd jól összetörnek, meg kibillentenek az egyensúlyomból. De felszívódnak, amikor szembe nézek velük, és mosolyogva szólok, hogy megvendégelném őket fehér asztalnál.

Ma már szelektálom az embereket, tudatos emberbarát vagyok, megválogatom, kit engedek a vaskapukon túl. Nem halmozok mindenféle színes, tetszetős, ízlelőbimbóimat lázba hozó, ám szervezetemre, lényemre ártalmas, mérgező emberi kapcsolatokat. Egyetlen pillantásból, és beszélgetésből kiszűröm a junk-ot, az érdekembert, az arctalan kalandort, az energiavámpírt a tehetséges szívrablót.

Harcolni egy férfiért? Megtettem, igen. Mert néztem, és nem láttam. Nem akartam látni, elvakított a saját szétrugdalt egom, az emberek véleménye, a fotós kirakatában mosolygó, furcsán groteszk, első és utolsó közös képünk. Küzdöttem egy férfiért, pedig már régen nem volt az enyém, talán sosem volt. Átfogtam a testét szeretetéhes polipkarokkal, és azt hittem erős vagyok, hogy vissza tudom, hozni az életbe, az életünkbe, és tovább folytatjuk a tündérmesét, amit a szépre retusált fotókon elkezdtünk. Nem tudtam, akkor még nem értettem, hogy szánalmasan gyenge vagyok, hogy hüppögök a sarokban, mint egy gyerek, akinek elvették a legszebb, és legígéretesebb játékát. Azt gondoltam, nekem is a legcsillogóbb, és irigylésre méltó játékokkal kell játszanom, mert így van megírva, ez van szabványkönyvben, így simulok a sablonba.

Az a férfi régen nem volt az enyém, csak én nem vettem észre. Jól emlékszem arra az estére, ha volt is valaha női méltóságom, azon az éjjelen szépséges, rakoncátlan, fehér igazgyöngyként végképp elgurult mind, és én csak térdeltem ott, keresgéltem a gyöngyszemeket, és a szoba levegőjében még mindig ott volt annak a férfinak az illata. Ott volt az érintése mindenhol, a keze lenyomata, a szép. közös jövő ígérete. Az erőt kellett volna látnia bennem, függővé kellett volna tennem őt, és nem a térdre boruló, méltóságát vesztett, összetört, zokogó énemet kellett volna látnia utolsó emlékképként. Igazából egész rövidke közös életünkben az erőt kellett volna érzékelnie, ebbe beleszeretett volna, ezt imádta volna, és akkor folyton azon igyekezett volna, hogy táplálja az erőmet, hogy még inkább ragyogjak.

• ego férfi nő női méltóság párkapcsolat

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!