A fenti cím egy idézet, amit maga Baksa-Soós Attila mondott, aki ráadásul még jól is ért a szavakhoz, hiszen a zenészség mellett íróként és költőként is számon tartja a kisebb, underground magyar világ.

A kötődés pedig annyi csupán, hogy Baksa-Soós énekel a Wake up-ban, a társai pedig olyan zenészek, mint Frenk (gitár), Papp Szabi (basszusgitár) és Beck Zaza (dob). Külön-külön is mindannyian zseniális személyiségek, akik így együtt pontosan olyan ütősek, mint ahogy a Jack Jack volt körülbelül 11 évvel ezelőtt, és mivel mindkettőben helyet foglalt Papp Szabi, így talán felvetül a kérdés, hogy nem ő az, aki valójában már a puszta jelenlétével képes bármiből egy felettébb színvonalas produkciót létrehozni? Mert az egészen biztos, hogy az egyik legerősebb és legmeghatározóbb része az alkotásnak az ő: alázatos, karizmatikus, önazonos és vibráló. A tehetséges kifejezést direkt nem használtam, hiszen ez ilyen szinten, ahol ez a négy zenész is áll, már-már magától értetődő. 

(photo credit: Anita Festy)

Amikor az első számot, az első hangokat meghallottam az énekestől, illetve Baksa-Soós energiáját megéreztem s megláttam a színpadon, akkor rögvest John Lydon jutott eszembe: a soha el nem felejthető Sex Pistols, aztán a Public Image Ltd meghatározó karakterű frontembere. Az őszinte karizma, a teljes vállszélességgel beleállás akkor is, ha közben full lezseren legyintesz a körülötted lévő dolgokra. De aztán elkezdtem gondolkodni a kijelentése után, hogy minden második ember hasonlítja őt valakihez, és vajon az, hogy Lydon jutott eszembe, az nem az én saját szorongásom? Hasonlítanom kell valakihez, hogy valahová el tudjam helyezni - ez nem egy görcsös biztonsági háló kiépítése a cetlizés mentén? Hiszen hajlamosak vagyunk mindent és mindenkit bekategorizálni pusztán azért, hogy ne érezzük magunkat ostobának, illetve hogy biztonságban érezzük magunkat és ne úgy, mintha egyedül lennénk egy vadidegen földrészen senkit sem ismerve. Kategorizálunk, mert ha nevet találunk valaminek, ha valamit össze tudunk párosítani valamivel, akkor már nem érezzük zavarban magunkat, mintha ostobák lennénk, amiért nem tudjuk biztosan, hogy valami micsoda vagy hogy egyáltalán jót gondoljuk valamiről, hogy az ami és nem csak homályban tengődünk. A kategorizálásról azt szoktál mondani általánoságban az emberek, hogy már-már kötelező, hogy automatikusan, gondolkodás nélkül jön felszínre és nem kérdezi meg, hogy szeretnénk-e használni, egyszerűen csak önkéntes alapon használja saját magát. De ha címkézünk, ha bekategorizálunk mindent és mindenkit, akkor hogyan engedhetjük meg magunknak, mi jogon emeljük fel a hangunkat az ítélkezés ellen? 

(photo credit: Anita Festy)

Ha mindent beteszünk egy saját kis dobozba úgy, hogy még véletlenül sem hagyunk semmiféle egérutat, akkor miért is várnánk el, hogy minket viszont feltétel nélkül, mindenféle ítélkezés nélkül elfogadnak? A címkézés ítélkezés: felruházni valakit valamilyennek csak azért, hogy a lelkünk megnyugodjon, hogy beszélgetni tudjunk a felszínes témákon kívül a többi emberrel s ne álljon be két másodpercenként üres és feszengő csendszünet. Hajlamosak vagyunk mi emberek belekapaszkodni a címkék ragasztásába anélkül, hogy tudatos lenne, majd amikor szóváteszik ezt nekünk, akkor az első reakciónk a felháborodott tagadás lesz, hogy mi nem, mi soha. Aztán rájövünk, hogy dehogynem: szinonimákat, hasonlatokat, biztonságos környezetet próbálunk meg létrehozni, hogy még véletlenül se érezzük azt, hogy egyedül vagyunk biztonsági kötél nélkül vadidegenek között az erdőben. A bekategorizálás és címkézés egyenesen arányos a control freakkel, azzal, hogy mindent is kézben tartsunk, hogy irányítsunk, hogy mindenről is tudjunk, különben elvesznénk. De mióta negatív érzés az elveszés érzése? Önmagunk kifejezésének legszebb záradéka a saját hangunk megtalálása és használata: de mióta lett ez egy sérülékeny terület is, amit hajlamosak az emberek támadó felületnek használni vagy beskatulyázni, hogy az ilyen ember veszélyes és manipulatív? A saját hangunk használata mióta nem tud lenni 100 százalékos örömünnep? Az emberek többsége móta támaszkodik mások bizonytalanságára, és mióta lett tudat alatt a fő emberi tulajdonság a valódi bizonytalanság érzete? 

Úgy kéne bánunk másokkal, ahogy szeretnénk, hogy velünk is bánjanak. A Wake Up 1230-nak van egy “Times” nevű száma, ami előtt Baksa-Soós még a 2022-es Orfű-i koncertje előtt azt mondta a közönségnek, hogy ez a dal nagyon sok minden mellett az elfogadásról szól: hogy gondoljunk bele abba, mennyire szerencsések vagyunk azért a természetes biztonságos környezetért, ami körbevesz minket és az lehetünk minden szégyenkezés nélkül és álarc nélkül, akik vagyunk, de ne felejtsük el, hogy vannak emberek, akiknek hihetetlen nehéz az, hogy nem fogadják el őket és küzdeniük kell azért, hogy a saját önértéküket, önkifejezésüket élhessék. S bár egyre többen vannak olyanok, akik erre hívják fel a figyelmet, akik megpróbálnak kommunikációs hidat építeni és foglalkozni a mentális egészség és szorongó szocializmus fontosságáról, a legtöbben még mindig hárítanak és tagadnak, mintha az egész nem létezne, mintha magától értetődő lenne az elfogadás, közben pedig minden második ember maszkot visel: hogy lehetsz szabad, ha az apróságokat sem mered megmutatni másoknak magadból? Hogy lehetsz őszinte, ha a leglényegtelenebb dolgokat sem tudják rólad? Hogy lehetsz biztonságban, ha azt érzed, hogy vissza kell fognod magad ahhoz, hogy elfogadjanak? Hogyan lennél elfogadó és szerető környezetben, ha közben nem érzed a támogató környezetet? Ha folyton meg szeretnél felelni a környezetednek, ha figyelsz minden második lépésedre, mert nem akarod kihúzni a gyufát, akkor közben miért állítod mindenhol, hogy a teljes, cenzúrázatlan önkifejezés fontos? 

A fiúk ezt az együttest, ezt az összeállást csupa örömzenélés miatt, hobbiból hozták létre - állítólag, bár ezt inkább tőlük kéne megkérdezni, hogy mi is állt a háttérben és jelenleg mi is áll a háttérben. Hova helyezik el önmagukat és a másikukat a zenében, a szövegekben, az életükben. Hogy miért éppen ők négyen alkotják a Wake up 1230-at? Egyikük sem akar megfelelni az ostobán felállított zenei színvonalnak és elvárásoknak sőt, az említett A38 tetőteraszán létrejövő koncerten, két dal között Baksa-Soós arról beszélt, hogy ne engedjük, hogy ostobaságokat beszéljenek körülöttünk, hogy a sajtó ellentétes információkat közöljön, már-már a félelemre és a bezárkózásra játszva: féljünk kevesebbet, létezzünk többet. 

(photo credit: Anita Festy)

“Toxic space and tonic

Single twin girl sonic

What you never thought could be your distance

Turns out to be your passive resistance

If no one sees the birds

When you speak some unclear words

There is more of what we can do

Than gossip and rumour to become true.” 

(Sympathy Fuck című dalból részlet)

Sosem értettem a felesleges drámákat vagy azt, hogy emberek egymás ellen harcolnak csak azért, hogy a felszínen maradjanak: attól, mert eltiporsz másokat, attól, hogy könnyebb hazudni, mint igazat mondani, lehet, hogy több lehetőséget kapsz az életben, de a lelked nélkül mennyire éri meg? Attól vajon mennyire leszel több, hogy mások mögött pletykálsz csak azért, hogy jobban befogadjon egy társaság? És tényleg olyan emberek között szeretnél lenni, akik kárörvendőek, kirekesztőek? Tényleg olyan világban szeretnél létezni és felépíteni magad körül, ahol az őszinteséget bunkóságnak tartják, viszont a kegyes hazugság már-már természetes, hiszen ha szeretünk valakit, akkor már azért sem mondhatjuk meg az igazat, nehogy megbántsuk őt? Mikor tettük a szeretetet függővé a hazugságtól? Közben pedig mi magunk is ellentétesen viselkedünk: ha mi csinálunk valamit, az természetes és megmagyarázzuk azzal, hogy “de hát mindenki ezt csinálja” és egyáltalán nem kell mellre szívni, de ha velünk szemben csinálják ugyanazt, akkor megsértődünk és kikérjük magunknak: akkor mégis számítanak hirtelen a szavak s a tettek? 

A Wake up 1230-höz hasonló együttesek a mai társadalmi tényállások szerint lázadók: lázadók, mert bele tudnak nézni a tükörbe. Mert gondolkodnak. Mert használják az eszüket. Mert kimondják azt, ami bennük van, és közben nem úgy adják elő, hogy másoknak megfeleljen. Mert nincsenek filterek, amik népszerűek a mai generáció körében is az összes közösségi oldalakon: ha filtert használsz, legalább ne az legyen az első reakciód, hogy letagadod, hogy a háttérben bizonytalan vagy, mert talán még önmagadat sem fogadtad el teljesen olyannak amilyen vagy, de hogyan tudna más elfogadni, ha magadnak is “kegyesen” hazudsz? 

A Wake up 1230 rock and roll, punk és underground rock: mindent eléd raknak, miközben nem akarnak semmit sem. Csak hagyni, hogy éljünk, és hagyni, hogy éljenek, és erre visszatérve sőt, az egészre visszatérve: Volt egy megjegyzés - egy újabb címkézés - az említett koncert után x személytől, hogy mennyire más lenne, mennyire több emberhez el tudnának jutni, ha magyarul is íródnának a dalszövegek, hiszen ehhez az óriási karizmatikussághoz, ami az énekesnek van, a magyar szövegek adnák a legtökéletesebb kifejező eszközt. Ezzel a megfigyeléssel mi a legelső probléma? Hogy hagyta az illető azt, hogy beleragadjon a “magyarok vagyunk, magyarul tudjuk a legjobban kifejezni magunkat, és aki mással próbálkozik, hiába megvan a tehetsége, nem fogja megnyerni az embereket.” Ha valaki nem úgy cselekszik, ahogy mi azt normálisnak látjuk, akkor az illető már megjátssza magát, és a fordítottja eszünkbe sem jut: mi van akkor, ha a mi normalitásunk nem normális? Mi van akkor, ha amit mi elfojtásnak élünk meg, az valójában nem a másikban van benne, hanem saját magunkban? Mi van akkor, ha a belső, elrejtett szorongásunkat vetítjük ki a másikra anélkül, hogy felismernünk? S mi lesz akkor, amikor végre felismerjük? 

Mindenesetre a Wake up következő koncertje: 2024.02.02, Turbina Kulturális Központ. Addig pedig próbáld megfigyelni, hogy mik húzódnak magadban egy-egy tetted és szavad mögött: ki is vagy te pontosan? És ez a pontosan hol is helyezkedik el egy-egy címkézésnél, s mennyire engeded meg magadnak is, hogy csak ne… ne skatulyázz be semmit? 

• A38 beszámoló koncert wakeup1230

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!