Meddig tart a feminizmus?

Addig, amíg ki nem kell cserélni a villanykörtét, vagy nem kell felcipelni a sokadikra a mázsás bevásárlószatyrokat. Nyilván ezt sarkítva értem, de a fene nagy önmegvalósítás és az emancipáció határmezsgyéjén egyre gyakrabban sóhajtok fel, hogy ’dejó volna, ha volna itt egy férfi.”

És ha van is férfi, tulajdonképpen akkor sincs, hisz kiharcoltuk magunknak a következő gondolatot: „Jól van Mari, ha annyira erős vagy, akkor cipekedj magad!” Erre mondta ezt imádott kolléganőm, mentorom és fogadott anyám, Széki Gabi, hogy „a nő megold mindent egyedül, de az igazi férfi meg nem hagyja!” Kacagtató egy mondat, nemde? Viszont ha lélektanilag kasztráljuk a férfiakat, akkor ki az, aki megmarad igazi férfinak? Tán anyuci kedvence, akit minden reggel frissen vasalt ruha vár, esetleg a félénk, akinek udvarolni kell, vagy az ügyeletes alfahím, aki úgy dobálja ki pirkadatkor a nőket, mint más a levetett ingét, azt, amit reggel a mami vasalt ki.

Manapság mindenki tudja, mit akar. Mindenkinek vannak elvárásai, nem is akármilyenek és nem is akármennyi. Mindenki fut, szalad, melózik, karriert épít. A család intézménye elveszíti szép lassan létjogosultságát, az eskük és a fogadalmak mókává degradálódnak. Kész paródia ma egy lagzi, hisz úgy állnak az emberek oltár elé, hogy ’majd legfeljebb elválunk’. A gyerekvállalási kedv rohamosan csökken és vele párhuzamban ki is tolódik. Negyvenes nők egyedülállóként szülnek gyermeket, akit később a dajka nevel fel, mert anyu a céget vezeti tizenhatórás munkamenetben. Közben a 21. század előtt esküdött párok elválnak, a férjek új családot alapítanak egy húsz évvel fiatalabbal, akit ugyancsak csalnak majd a neonkörmű, gyakornok Katival a hatodikról. Az ötvenes, pocakos pasasok húszévesekkel rohangálnak, a negyvenes, emancipált spinék pedig kigyúrt kandúrokkal. Örökzöld kérdés, hogy kinek mit tud nyújtani a másik.

De valóban tudjuk azt, hogy mit akarunk? Ténylegesen karrierre vágyunk, fiatal fiúkákra, vagy inkább jó volna egy hozzánk illővel leélni békében egy életet, babázni és megfőzni apucinak a vacsorát? Az igazság az, hogy fogalma sincs senkinek, mire is vágyik igazából. Kellőképpen összezavarodott a mai kor és ebben a káoszban csak kapkodunk össze vissza, instant szerelmeket keverünk egy mosogatógépben is tisztítható, idézetes bögrében a Coelho könyvsorunk felett. Ha párkapcsolatban vagyunk, akkor szabadságért hisztériázunk, ha egyedül vagyunk, szerelem után siránkozunk. Közben mindenhol azt hirdetjük, hogy erős nők vagyunk és köszönjük, baromi jól megvagyunk egyedül. Egy fenét! Dehogy vagyunk jól. Mindenki arra vágyik, hogy szeressék és elfogadják olyannak, amilyen. Még akkor is, ha az általános iskolapadban úgy döntöttünk pillangófirkálgatás közben, hogy mi márpedig nem leszünk gazdag vállalkozók kitartott asszonykái.