A Covid-időszaknak egy valamiért biztosan hálát lehet adni: két évvel elhúzódott a Kistehén búcsúkoncert, amit most 2022-ben a Budapest Parkban tartottak meg. Hogy mégis mit jelent a búcsú egy zenekar életében?

„Erdő vagy, de én nem bujkálhatok 
Folyó, de én a partján állok 
A házak eltakarják a napot 
Lefogják a szelet

Boldog voltam veled.”
(Szép volt mind, és igaz - Kistehén)

Kollár-Klemencz Lászlóval volt kitapétázva az áprilisem, és erre ott a Parkban, április 29-én döbbentem rá. A Müpában lévő Rájátszás koncerttel kezdődött, ami szintén búcsú volt, majd a Hajógyáron folytatódott egy jó kis Kollár könyvbemutatóval, megfűszerezve egy mini koncerttel. Az otthon hallgatásról és interjúk nézéséről nem is beszélve, de minden élő programon, - főleg a Park-i koncerten -, ugyanaz a megnyugodott állapot volt a levegőben, hogy most (már) béke van, itt vagyunk és milyen szép is volt és milyen szép is lesz, ugye? A kérdőjel összeolvadt a felkiáltójellel, a felkiáltójel a bizsergető önbizalomhiánnyal, ami a magabiztossággal karöltve sétálgat, nem szégyellve olykor-olykor vállalni önmagát.

Az „Ezt is elviszem magammal” dal aznap este váratlanul hangzott fel előttem, (a Müpában), amikor pár órával azelőtt összedőlni látszott minden az életemben, és egy kicsikét másképp tényleg összedőlt. Bár ez túlságosan nagy melodrámára utal és nagyon drasztikusnak tűnhet, de hát egy adott pillanatban a legapróbb, a legnagyobb változást igénylő helyzetek is ijesztőnek és lehetetlen küldetésnek tűnnek előttünk. Amikor kilátástalannak tűnik a jelen-, és a jövőképünk, megkérdőjelezzük önmagunkat és a jó tulajdonságainkat, és hirtelen ezzel párhuzamosan minden talán egy kicsit túl valóságos lesz. Talán mindenkinek ismerős az a pillanat, amikor olybá’ tűnt, mintha kívülről néznéd saját magadat és a világot egyaránt, mintha mindenki idegen lenne, mintha csak lennél és mennél és sétálnál és beszélsz, de valójában más csinálná helyetted.

Emlékszem, hogy még mindig pirosak voltak a szemeim és még mindig kívülállónak képzeltem magamat a világban, s közben mégis volt egy erős sugallat bennem, hogy nem lesz baj, mert jó lesz, ez valami ilyen összeférhető ellentétes kapocs a belsőmben, ami ellen régebben folyton harcoltam. Például, hogy nem kell letagadnod és szégyellned azt, amiért te hiszel. És nem leszel attól rossz, mert nem tudsz igennel vagy nemmel felelni egy kérdésre azonnal, vagy szerinted a világ nem fekete-fehér vagy színes, hanem a köztes úton helyezkedik el. Hogy nem kell rosszul érezned magad, mert mások szerint furán gondolkodsz vagy nem vagy őszinte csak azért, mert nem szeretsz olyan dolgokat mondani, amit még magadban sem tettél helyre: és ez az utóbbi nem, nem egyenlő azzal, hogy akkor őszintetlen vagy, illetve egy aljas hazudozó. Nem szégyen, hogy nehezebben nyílsz meg. S ez, a te saját érzéseid teljesen normálisak. Teljesen rendben van, ha azt érzed, hogy, pedig a többiek azt mondják, nem úgy van. Az nincs rendben, ha elnyomod az érzéseidet és a többieknek hiszel, és belemerülsz abba, hogy biztos veled van a probléma. Ezt viszem el magammal, ahogy Kollár-Klemencz Lászlót hallgattam hol a Müpában, hol az A38-on és aztán végezetül a Budapest Parkban.

Mint egy gyorsított folyamat, ahol a MÜPA a kezdet, a dühöngés, az A38 az elfogadás és közben mégsem értés és harcolás, majd a Budapest Park a megérkezés. 

A Parkban létrehozott koncert közben is, ahogy a MÜPÁban is, csak arra gondoltam, hogy ezt is elviszem magammal, hogy mindent elviszek magammal. Hogy a régi fehér vászon már régen nem volt fehér, inkább szürkés-fekete, és itt az ideje egy másik fehér vásznat felhasználni az élethez. Elviszem magammal a mélységet, a mélyrepülést, a valódiságot, vagy épp azt az érzést, hogy nem, nem kell fejet hajtanom és alárendelnem magam csak azért, hogy megtartsanak mások és könnyedebben tudjanak velem azonosulni. Nem kell csak azért mindenáron beszélnem és viccelnem és megerőszakolni magam, hogy könnyebb legyen másoknak és ne érezzék rossznak magukat azért, mert nem tudnak hozzám csatlakozni. Mert akivel kell, azzal össze tudunk kapcsolódni mindenféle görcsösség és kérdőjel nélkül. Nem kell lelkiismeretetfurdalást éreznem, ha valami nem sikerült. Nem szabad teljes egészében önmagamat hibáztatni azért, mert azt mondták ki, hogy az én személyiségem nem helyénvaló és rossz csak azért, mert nem játszottam meg magam azért, hogy könnyedebben képesek legyenek elfogadni. Magukról miért nem mondtak semmit? Jogos az újoncot keresztre feszíteni csak azért, mert ők a többség? Mindig a többségnek lehet csak igaza?

• kultúra

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!