A körúton sétálok, kék a kabátom, a térdem fölé ér, a derekamon ugyanilyen kobaltkék öv. A nyakamban azúrkék, libbenő kendő, a cipőm is ugyanilyen. Sosem szerettem a kék árnyalatait igazán. Lehet, hogy tudatosan belső harmóniára, egyensúlyra törekszem ebben a a nagy kékségben? Itt van ő is, már meg sem lepődöm, hogy újra összefutunk, egészen megszoktam az időnkénti véletlen találkozásainkat, és tudom, még mindig felelősséget érez irántam.

Az őrangyalom lenne? Tizenhat éves voltam, amikor először beleszerettem, ő néhány évvel idősebb. Így írom, először, semmi meglepő nincs ebben. Nyolc év telt el, de mi azóta is időnként periodikusan egymásba bolondulunk, pedig nem keressük az alkalmat, sorsunk rendezője mégis úgy intézi, hogy találkozzunk. Hol a HÉV megállójában futunk össze, hol elém tolja a bevásárlókocsit a szupermarketben, vagy az antikvárium polcáról ugyanazt a könyvet emeljük le.

Így találkozunk időről időre, és mindannyiszor megállapítjuk, nem tudunk egymás nélkül élni, kézen fogva andalgunk, vadul csókolózunk, és szeretkezünk, mintha nem lenne holnap. Őrültségeket csinálunk, bemászunk az egyetem kertjébe hajnalban, vagy botanikus kertekben heverészünk összebújva a füvön, de egyetlen növényt sem csodálunk meg közelebbről. Aztán jön az első összetűzés, és mediterrán módon kezeljük, kiabálunk, csapkodunk, dobálózunk, szavakkal is, meg tányérokkal is. A vége az, hogy szakítunk, és nem próbáljuk helyrehozni, eszünkben sincs, azt gondoljuk, sok időnk van, és az idők végezetéig bízhatjuk magunkat a sors bravúros rendezésére. Mindig esélyt kapunk, de könnyelműen el is dobjuk, várjuk a következő csapót, hogy közös filmünk tovább peregjen.

Oldalra pillantok, és megállok egy kirakatnál, játszom vele, incselkedem, tudom, hogy engem néz, és vágyik rám, időt adok neki, hogy leplezetlenül gyönyörködjön bennem, hogy mindennél erősebben érezze, az övé vagyok, és ő felelős értem. Azt hiszi, nem érzem a jelenlétét, pedig mennyire nincs így, a hajtöveimben érzem a jól ismert, izgalmas, borzongató zsibbadást. Lépteim lelassulnak, tétován megállok egy állásközvetítő iroda cégtáblája előtt, percekig álldogálok ott. A kék kabátot fázósan összehúzom, a kendőt is szorosabbra kötöm, ő messziről is láthatja, remegnek a vállaim, fázom. Ránézek az órámra, öt perc múlva öt. Mindjárt bezár az iroda, mégis belépek.

                                                                                       * * *

Mindig ugyanúgy érzek, ha újra látom. Szeretem. Ez a nő a hatalmában tart, és én mindannyiszor ott folytatom vele, ahol legutóbb abbahagytuk. De most nem tudom, mitől kerít hatalmába egy fullasztó, furcsa megérzés, nem engedhetem, hogy betérjen abba a kapualjba. Nem hagyhatom, hogy felmenjen a lifttel. Alig kapok levegőt, a fülemben hallom, ahogy dobol a szívem, ég a mellkasom, őmiatta sajog, féltem őt, meg akarom akadályozni a jövőt. Talán most fogom őt elveszíteni örökre. Többé már nem néz rám huncutul metróaluljárókban, nem látom majd padokon ülve akáclevelet tépkedni, nem nézi elmélázva a HÉV ablakából a pipacsokat júniusban. El fogom veszíteni. Utána eredek, de ő gyorsabb  nálam, cipősarkai sietve, visszhangozva kopognak a félhomályos kapualjban. Mire odaérek, már magára zárja a régi, rozoga lift ajtaját, megnyomja a gombot. Rohanok felfelé, a zsigereimben érzem a bajt, meg akarom akadályozni.

• sorsszerű találkozások sorsszerűség találkozások

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!