Lehettem volna a mindened

Nem tudtam én, hol a helyem, eddig minden férfinak, mire az egyetlen kakas a külvárosi környéken kukorékolt mennie kellett. Nyomultam, és közben előadtam a jégkirálynőt. Csoda, hogy nem tudott kiigazodni rajtam? Édes, simulékony, odaadó cica voltam, aztán kemény csaj, aki megfogta a fúrógépet, és megjavította a redőnyt. Ki akarta venni a kezemből, és nem hagytam neki, itt ezen a ponton hajítottam hófehér rózsát meghalt, virágba soha nem boruló szerelmünk kiterített tetemére. Mert többet nem láttam, eltűnt az októberi ködben, hetvenkét napot bírt ki velem csak, nem többet. Foszladozott a strandszőnyeg íves testünk alatt, ahogy összekapaszkodtunk azon az első augusztusi délutánon.

Szép, tiszta, új ruhába kellett volna öltöztetni ezt a kapcsolatot, hátradobni és levetni a múltat, mint sáros, elhordott cipőt, új alapokra helyezni azt, ami közöttünk készülődött. Mert hát szép lehetett volna. Csak hiba csúszott a természet rendjébe, mint amikor egy hernyóból mégsem lesz szépséges pillangó. Vagy emberi mulasztás miatt nem valósul meg az a csoda, amit a gépek már ezerszer lejátszottak fejben. Ilyenek voltunk. Mondhatnám, hogy benned nem volt hiba, hogy makulátlan voltál a szememben, és mondhatnám, hogy lehettem volna a mindened. Tényleg lehettem volna. Nem volt meg az alap, és én nem értelmeztem a szimbólumok üzenetét, a szakadt, állott szagú strandszőnyeget, a málladozó alapot, és semmi mást, csak az eszeveszett testi vágyat, amit éreztünk egymás iránt. Párkapcsolatot akartam játszani, de művi volt minden mozdulatom, azt hittem, téged akarlak akkor. Pedig nem, csak egy lélegző testet szerettem volna magam mellé, hogy ne legyen olyan kínzó a magányom.

Lehettem volna a mindened. A társad, a szerelmed, a társszerelmed, a hátországod, az érzelmi stabilitásod, a mindennapi szexed, az ágyad, az asztalod, a választásod, a férfias döntésed. Lehettem volna én a hosszú hajszálak a mosdóban, a rózsaszín fogkefe, illat az inggallérodon, kis női hókuszpókuszok a hálószobában, a széthagyott harisnyák, lehettem volna az eldobált fülbevalók, az előszobában lerúgott magassarkúk, és lehettem volna én a drágám, megjöttem. Lehettem volna otthon, női kezek, gondoskodás, megnyugvás, simító kéz a nap végén, ölelés, amibe belezuhansz. Lehettem volna virágok a kopott balkonládában, közös képek a falon, lehettem volna reszkető aláírás az anyakönyvi hivatalban, lehettem volna a feleséged.

Lehettem volna a mindened.

Előző

2 / 2. oldal

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

Király Eszter

A párkapcsolat tartja elénk a legélesebb, leghitelesebb tükröt önmagunkról. Megláthatjuk benne saját pompánkat is, de a hiány mindig jéghidegen fog arcul csapni. Belenézni abba a tükörbe, amit a társad tart neked mindig nehéz. Elfuthatunk a saját tükörképünk elől, és megpróbálhatunk olyan látványt találni, ami megfelelő, amit el tudunk viselni, de bárkihez is szaladunk, csak saját magunkat fogjuk látni benne. A tükröt dühödten, össze lehet törni, de eljuthatunk olyan szintekre, ahol képesek vagyunk önkritikával, önismerettel szemlélni a gyengeségeinket, így a kapcsolatunk réseit, hibáit is. Ebben a felismerésben, és fejlődésben segítek az írásaimmal. Cikkeim a párkapcsolati témákon túl érintik a női-férfi szerepegyensúly fennmaradásának, és a hagyományos értékek megőrzésének fontosságát is.