Mondhattad volna a legelején, amikor összegabalyodva feküdtünk azon a szétfoszlott gyékényszőnyegen a parton. Közölhetted volna, hogy a tökéletes szerelmi díszleteket kedveled, nem a posványos, apadó Dunát, az eldobált sörösdobozokat és a rongyos napozószőnyeget, ami előző nyarak boldogságától volt tépett, de te ezt nem is tudhattad, mert akkor még nem ismertél.

Talán hiba volt, hogy veled is azon a szőnyegen csókolóztam, ahol másokkal, talán hiba volt figyelmen kívül a szabályokat, amit az okos lányok kézikönyve ír. Nem voltam okos akkor, egy impulzív liba voltam, aki be akarta kebelezni az életet, két kézzel öleltem volna az egész világegyetemet, vele együtt téged. Te is a hedonizmusom része voltál akkor, a carpe diem attitűdöm, akit csak úgy öleltem, faltam, csókoltam volna. Te nem hagytad, azt mondtad, sok volt már a szívtöréses baleset, ki is raktad szépen a fénysorompókat a szíved köré, én meg butuska ösztönlényként kerülgettelek, hogyan juthatnék közelebb ahhoz a zónához, amit te intimitásnak hívtál.

Lehettem volna a mindened, de csak csókos szeretőd és jó ismerősöd voltam én. Az ismerős kifejezés nem is állja meg a helyét esetünkben, mert nem ismertük egymást valójában. A kapcsolatunk a következő vicces sémát követte: én kapartam, és mire egyet léptem előre, te kettőt léptél hátra. Így tangóztunk, érintés és szimmetrikus, gyönyörű, érzéki mozdulatok nélkül, te nem vezettél, én nem követtelek. Nem voltak szerepeink, én nem voltam nő, és te nem viselkedtél férfiként. Csak elvetted, ami kell belőlem, a testedet hordtad hozzám, a lelkedet minden nap kint hagytad a küszöbön kívül.

Tudhattam volna, hol hibázom, én is beállhattam volna a sorba, hogy gyűlölöm a férfiakat, mert mind csak azt akarják. Nem, nem akarják azt. Ők is vágynak valakire, akinek az ölelésében révbe érhetnének már. Ők is otthont akarnak, családod, támogató hátországot, egy nőt, aki nyugodt, szélcsendes kikötő. Ó, én nem ajnározom a férfiakat, és nem hajbókolok nekik, nem vagyok alázatos, behódoló szolgalélek. De ez a feminista tökös árnyékszemélyiségem, amit folyamatosan vetítettem kifelé megrémítette őt is, elriasztottam árkon bokron túlra, és ma szomorú negatív példáinak egyike vagyok, pedig lehettem volna a mindene. Igen, így szakad fel belőlem a sóhaj naponta. Gyerekre vágytam, de elrejtettem, mélyre szorítottam az érzést, családra, hátországra, otthonra áhítoztam, ahol messzire lát a szemem a horizonton túl. Ezzel szemben előadtam az önellátó, erős, arrogáns nőt, mert hát a felszínen az voltam, és olyan lett a kisugárzásom is, ami egy idő után szépen messzire taszította őt, mintha fertőző betegségben szenvednék.

• férfi nő párkapcsolat szerepek

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!