Mi emberek telhetetlenek vagyunk. Folyamatos nyomás alatt tartják ingereinket és a mai világ marketingje nagy bizniszt fektet a hiányérzetünkre. Egy csodálatos cukormázzal borított látszatvilágban élünk, ahol csak az számít, amit a szem ingerei fel tudnak fogni. Tévéműsorokból ömlenek ránk az erőszakos cselekedetek és a tömény szex.
Kitolták a határainkat, a gyermekeink már kevésbé félnek a horror műfajától, míg mi a párnánk, vagy a kanapé mögé bújva rettegünk a félelmeinktől. Több iparág egymást túllicitálva építkezik a bizonytalanságunk fenntartására. Csak az számít, amit a plakátokon vagy a telefonunkon látunk, és nem az, amit a szívekben.
Az eredendően tiszta emberi lelket sorra elfertőzik. Nők és férfiak távolodnak el egymástól, és önmaguktól. Kezdenek hangsúlyossá válni mindazok a materiális dolgok, amiket megfoghatunk a másikon, és a spirituális oldal; vagyis azok a dolgok, amiket szemmel nem érzékelünk, mint a hit vagy a szeretet, teljesen jellegtelenné vált – bizniszt csináltak belőle. Megfelelően felépített érzelmi intelligencia hiányában az emberek kétségbeesetten tekintenek körbe, ha az intimitással kerülnek szembe, nyilvánuljon meg ez a másik személlyel négyszemközt, vagy magunkban.
Sebaj hölgyeim és uraim! A világ nincs elveszve, amíg virítod a lóvét, kidülleszted az implantált vagy agyongyúrt melleidet, sorba rendezed a műhajad, csilingelteted a sportkocsi kulcsodat és játszod a szerepedet, amit rád osztottak a reklámok. A világunkban modern kasztrendszer működik, és mindennek meghatározója a pénz, amely vízválasztóként szolgál ember és ember között. Én gyalog járok, neked több kocsid is van, én albérletben élek, neked saját házad van, nekem kis mellem van, te minél nagyobbat álmodsz meg magadnak. Én kövér vagyok te sudárra éheztetted magad. Nekem nincs több ezer követőm a közösségi oldalakon, téged a fél város imád nap, mint nap…
Mielőtt rám borítanád a monitort, tableted, vagy a drága telefonodat, azt kell, hogy mondjam, én ezt mindenféle negatív töltet nélkül írom ide neked. Mert rájöttem egy hatalmas titokra kettőnkről; ugyanolyan anyagból faragtak minket. Ugyanúgy születtünk két felnőtt találkozásából, ugyanúgy sírtunk fel, ugyanúgy pelenkáztak minket, ugyanazok a félelmeink is. Egymás mellett rugdalóztunk az újszülött osztályon. Amíg nem láttam meg a korábban általam kritizált emberekben saját tükrömet addig én is különbséget tettem. Okosabbnak, vagy butábbnak, szebbnek vagy csúnyábbnak, vonzóbbnak vagy visszataszítónak éreztem magam.
És ez így van fordítva is; ha engem kipécézel, mert gúnyolódni szeretnél rajtam, vagy nem tetszik az, amit látsz, vagy mondok, akkor én is mutatok feléd valamit. A félelmeidből. Hogy te ilyen sosem lennél. Hogy ez így nem élet. Pedig én is lélegzem, jogom van itt lenni. És neked is ugyanilyen jogod van hozzá. Ugyanazok a félelmek mozgatnak mindannyiunkat, ugyanazért sírunk és dühöngünk, elveszítünk, majd újat építünk, teremtünk majd rombolunk, szeretkezünk, majd eldobunk. Mások csupán a kifejezés módjában vagyunk. De az ősi emberi vonások ugyanazok benned is, mint bennem. A szemedbe nézek, és meglátom a szépséget.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez