Köszönöm nektek az életemet!

Életem legnehezebb hete áll mögöttem, és egy hatalmas csata, amely győzelemmel végződött. Amióta rosszindulatú méhnyakrákot diagnosztizáltak nálam decemberben, azóta talán ezekben a hetekben fogtam fel, hogy mi is történik velem igazán.

A Péterfy Sándor utcai Kórház nőgyógyászatán fekszem, egy lengőajtó választ el az újszülött-osztálytól. A másik oldalon kisbabák jönnek a világra, az én oldalamon pedig méheket operálnak ki. Bizony, ilyen nagy ára van a felelőtlenségnek, annak hogy nem szerettem eléggé magam, és hogy nem engedtem senkinek, hogy igazán szeressen. A műtét előtt 20% esélyem volt a gyógyulásra. Most nyertem 60%ot. Az operáció alatt félő volt, hogy lebénulok, vagy hogy egyáltalán fel sem kelek az asztalról. Az életemet mentették meg múlt héten ebben a kórházban, az orvosom, Dr. Kia azzal, hogy bevállalt egy ilyen kockázatos operációt, a nővérek és az összes kórházi dolgozó, aki megfordult az ágyam mellett pedig azzal, hogy ebben az egy hétben egy pillanatig sem éreztem úgy, hogy kórházban vagyok. Nem tudom milyen lehetett a szeretteimnek az az öt óra, amíg én a műtőben voltam, de nekem roppantul kellemesen telt. A legnagyobb nyugodtsággal érkeztem ide, hiszen tökéletesen megbíztam az orvosomban, ezer százalékig biztos voltam benne, hogy jó helyen vagyok, és tudtam, úgy fogok onnan kijönni, hogy minden rendben lesz. Nem is történt másként.

Az életemet köszönhetem ezeknek az embereknek, és ezért, amíg élek, hálás leszek. Ennyire közel nem voltam még a halálhoz, s bár az ember az egyetlen olyan élőlény, aki azzal a tudattal éli le az életét, hogy tisztában vele, ennek a csodálatos földi utazásnak a vége egész biztosan a halál lesz. Sosem gondolkodtam még el ennyire mélyen az életen, mit miért tettem helyesen, vagy helytelenül, kiket bántottam okkal, vagy ok nélkül. Végre visszataláltam Istenhez és önmagamhoz, ahhoz az aranyos kislányhoz, aki régen voltam, aki most hosszúra fogja növeszteni a haját, mert a hosszú haj sokkal szebb és lányosabb. Nem kell az embereknek folyton azt mutatni, hogy erős vagyok. Lehetek én gyenge, sírhatok is, hisz nő vagyok, ízig vérig, bármennyire is tagadtam ezt eddig magamban. Az út persze hosszú, de én készen állok, nem engedem, nem engedhetem meg ennek a daganatnak, hogy visszalopakodjon a testembe. Nem félek tőle. Elfogadtam a jelenlegi helyzetemet: azt hogy nehezen lehet gyermekem, vagy csak örökbe tudok majd fogadni, hogy újra kell tanulnom járni, mert néhány ideg sérült a beavatkozás során. Mindez semmiség ahhoz képest, hogy lélegzem, hogy köztetek vagyok, hogy bámulhatom a Holdat, együtt nevethetek a Nappal, írhatok, és csak úgy örülhetek annak, hogy vagyok.

A kórház nőgyógyászati osztályának pedig szeretnék adományokért kampányolni, hogy új műszereket, eszközöket vehessenek és jobb körülményeket teremthessenek, hogy a sorstársaim minél remekebb körülmények közt épülhessenek fel. Most erre szeretném használni a személyes harcomat körülvevő hangoskodást. Kérek mindenkit, aki teheti, bármennyi összeggel járuljon hozzá a kórház ezen részlegének az orvosok által létrehozott alapítványi számlaszámához (Euroleasing a gyógyászatért alapítvány: 10300002-20602941-00003285) a jobb egészségügyi körülmények és a gyorsabb gyógyulás érdekében. Ne feledd: Egyedül Te vagy a felelős a testedért!

Azoknak, akik nem ismerik a történetem: itt meghallgatható és itt olvasható!

Korál: Kergesd el a felhőt a házamról

Ne sírj értünk, mama, emeld fel arcodat...

Felhős kicsit az ég, de azért nem tűnt el a nap.

A fiúk az utcánkból még nem mentek el,

ne sírj még, ne sírj értünk.

Úgysincs sok pénzed, ne gyászruhára költsd,

a jós ezegyszer téved, bár azt mondják, hogy bölcs...

A kísértetek éjszakája nincs még közel,

ne sírj még. Én se félek.

Kergesd el a felhőt a házamról,

kergesd el a felhőt a házadról,