Az ebédhez készülődtünk, nagyanyám már behozta az ecetes salátát a rántott csirke mellé. Mindig ez volt az ebéd vasárnap: rántott hús meg fejes saláta krumplival. Mama nem úgy készítette a krumplit, mint ahogy nálatok csinálták, nem rakott bele se vajat, se tejet, hanem olajjal törte, és én ezért rettenet módon hálás voltam. Azt a ragadós pépet később se bírtam megszokni.

Erre az ebédre hivatalos volt hozzánk nagyanyám testvére, akit mi nemes egyszerűséggel csak Nénjének hívtunk, és a férje, Gabi bátya. Nénje egy tündér volt, de Gabi bátyától valamiért kitört a frász, utáltam neki puszit adni. És hogy miért nem szívleltem az idős tanárembert? Ezt csak egy dologgal tudtam gyerekfejjel megmagyarázni: csúnya volt a foga. Folyton bagózott, és kopott színű, sárga lepedék ragadt az egész fogsorára a napi két dobozos negyven év alatt. Ismeretlen érzés fogott el azon az ebéden, amellyel azelőtt soha nem találkoztam. Nem szerettem ezt az embert, tudtam, nem jó nekünk, ha ő itt van. Nem illett sehogyse a néném mellé, nem passzolt sehogysem a családunkba. Keveset is beszélt, és amikor szólt, egyfolytában a feleségét bántotta. „A te apád csak egy parasztember volt, az enyém bezzeg tanár, mire vagy úgy oda, Margit. Örülj neki, hogy elvettelek.” Nénje nagyon szégyellte magát az ura miatt, de nem szólt egy árva szót sem. Azokban az időkben nem volt szokás visszafeleselni a férfinak. Aztán folytatódott a magas szintű eszmefuttatás: „De te csak lyánynak születtél, húzd össze magad, Margit.”

A többiek meg Nénje miatt tűrték a lopva kimondott szidalmakat. Gabi bá óvatlanul ejtette el a mondatokat a húsleves, és a rántott hús között, pattantak, mint a szegek a kövesúton, amit a kocsi elé szórnak a zsivány kutyák. Félhalkan sziszegett nagyanyám húgának, de mindenki hallott mindent, a család mégis úgy tett, mintha nem történne semmi. Egyedül én nem bírtam ezt. Kimentem a kertbe még a szamócás pite előtt, pedig az volt a kedvenc süteményem. Mama a kedvemért rakott zselatint a tetejére, annak ellenére, hogy apám utálta. A zselatint. Apám rettenetest válogatóst volt. Épp a szamócaágyásnál kerestem a katicabogarakat, amikor megéreztem a hátamon a hidegséget, azt a hidegséget, amit a sárgafogú tanárember hozott magával, bele a mi békénk közepébe.

- Te, kölyök! Tudom, hogy nem szívlelsz.

- Honnét tudja? Tán érzi?

- Látom a szemeden.

- Csúnyán bánik a nénémmel.

- Az nem a te dolgod.

- De egy kicsit azért az én dolgom is.

- Meg kéne téged nevelni egy szíjjal, az ilyen ördögön csak az segíthet. - és már vette volna le a fonott barna övet a nadrágjáról.

Erre a mondatára kilépett nagyapám, akinek mindig is a kedvence voltam, és megragadta Gabi karját. A vén tanár csak sziszegett. Szájából hullott a cigarettapernye, hangosan szentségelt, és kitaposott néhány szamócahajtást. Nem sírtam, nem is féltem tőle, csak álltam meredten gyerekkorom békés díszletében, ahova akkor először tette be lábát az emberi zsarnokság. Ott valamit keményen megtanultam. Jól érzem azóta is az embert.

Nénje néhány évvel később halt meg mellrákban. Nem vált el soha a rémembertől. A temetésén úgy kopogott az eső a tölgykoporsóra, mint a zsiványok szögei a járdán.

Szentesi Éva

Képünk illusztráció.

• novella rúzs és tükör szentesi éva

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!