Ki mit szakít…

A fiú, aki a ballagásom estéjén megjelent nálunk a társasház udvarán, igazi hamisítatlan bölcsész volt. Senki nem értette, miért, de nekem akkor furcsa módon bejött a filozófus alkat, a hátközépig érő hosszú férfivarkocs, a gondolkodó elme, a lábszárig érő tarisznya, és a viseltes vászoning. Az ablakban álltam és őt vártam, közben elmélázhattam a mozdulatsoron, ahogyan apám autómosáshoz készülődött, és mindehhez rituálisan gumicsizmát is öltött. Onnan tudtam, hogy valami végzetesen rendelleneset tapasztalt, hogy hirtelen nem a Skodára irányította a vízágyút, hanem a ház falának támaszkodó biciklit vette célba nagy vehemensen, annak is az ülését. Mindezt leesett állal, nem titkolt, és nem palástolt felháborodással tette, és ugyanilyen tekintettel kiabált be nekem artikulálva, nagy feltűnően, és talán túlságosan hangosan: megjött a bölcsész.

Apám reál, mérnöki lényének test- és génidegen volt a humán szakos filozófushallgató, hiába hoztam fel egy egész sor mellette szóló érvet. Én szerettem, ahogyan a fülembe duruzsolja legújabb saját strófáit, Nána, Nána, Tiszanána, végtelennek ezerháza… Csiklandozott a szája, ahogyan a fülembe súgott, aztán már súgott a nyakamnak, és a vállamnak is, hogy e testrészeim is részesülhessenek a poétikus élményben.

A konyhában ült a nagyanyám a hokedlin, és barackot hámozott. Két vájling volt előtte, egy fém és egy műanyag, azokba hajolt bele szuszogva. Néztem, ahogy a fehér húsú gyümölcs magától kettévált a kezében, közepén a rózsaszín és terrakotta színű erekkel, édes erezettel, ahogyan én hívtam, abba haraptam bele legelőször. Újra és újra elmondott néhány ősi, felnőtt életre felkészítő, számomra már unalmas női bölcsességet, ilyen volt például a ki mit szakít, azt szagol. Akkor azt gondoltam, nagyanyám tulajdonképpen a feromon-elmélet egyik korai megfogalmazását tette közzé ilyenformán. Ennek fényében lepergett előttem a jövőm filmje, élesen láttam magam előtt női létem későbbi epizódjait, miszerint kénytelen vagyok igazi anomáliákat „szagolni” a párkapcsolataimban, csak mert őket szakítottam le. Elképzeltem, ahogyan sorban állnak a hibás, összeférhetetlen génhordozók, lesz köztük borderline, nárcisztikus, kapcsolatfüggő, kötelékfóbiás, és szimplán lúzer. Tizennyolc éves lényem sikoltva tiltakozott, ragaszkodtam a biztonságos, bölcsész-élményhez, hiába vizslatta oly megvetően az apám. Néhány évvel később, ha nagyanyám még él, biztosan a küszöbre fekszik az esküvőm előtt, hogy csak a testén keresztül hagyhassam el a házat. Jól tudta, ezt az egyet nem mertem volna megtenni. Ősi ösztönével kiszagolta volna a bajt, és tudta volna előre, későbbi férjem ötvözi majd önmagában a fent említett összes pszichés rendellenességet.

Állok az ablakban, a társasház udvarán most éles a csend, csak száraz leveleket csörget a szél, az egyik nyírfát már kivágták. Valaki magányában galambokat édesgetett az udvarra, azokat eteti gondoskodva. Évtizedek teltek el, és konyhában, ahol egykor nagyanyám ült, sok minden állt már, volt ott már sarokülő, és baba etetőszék is. Narancsosak a fények a konyhában, olyanok, mint naplementekor, és én a szobából kijőve egészen élesen újra látom őt a hokedlin ülve. Rám emeli vízkék szemeit, homlokán párhuzamosak a gondolkodóráncok, szép az arca, szépek a ráncai. Kérdő a tekintete, megnyugtató szavakat vár, amikért érdemes volt kicsit visszatérnie ide, állandó helyére, az egykori konyhába. Megjártam az élet Camino-ját, nagyi. De szeretem amit szagolok mostanában. Szeretem, ahogyan gondoskodik, és szeretem, ahogyan a nyakam bőréhez ér a borostája, amikor alszunk. Megnyugtatták-e a szavaim, elég ez, hogy átkeljen végleg a szivárványhídon? A stroke-ja óta nem beszélt, vártam, úgy vártam, hogy ott és akkor végre újra megszólal, korholjon, szidjon, hogy mindig a saját fejem után megyek, vagy öleljen át legalább. Nem tette, egyszerűen eltűnt, odébbállt sóhajtva, megnyugodva.

Rengeteg dolga van, mennyei barackokat hámoz, és közben tiszta hangon emlékekről mesél.

Király Eszter

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!