Kétnyelvűség - bonyolult vagy vicces?

Mostanság a leghőbb vágyam, hogy újra valamilyen nyelvet tanulhassak. Sokak számára ez felfoghatatlan, mivel így is napi szinten más nyelven is élem a mindennapokat. Ehhez első lépésként választottam magam mellé egy olasz társat. Az első kisfiúnk születése előtt már elhatároztam, hogy én kizárólag magyarul fogok hozzá beszélni, az édesapja pedig a saját anyanyelvén. Az első másfél évben Magyarországon éltünk, a kisfiam először magyarul kezdett el érteni, beszélni, főleg mivel apa ingázott a két ország között.

2007-ben viszont országot és otthont is váltottunk, a két kisebb gyerek már itt született, ennek ellenére ők is mindketten először magyarul értettek, szólaltak meg. Az anyanyelv mégiscsak az Anya nyelve. A mostani felállás: olasz apa, magyar anya, három gyerek. Anya gyerekekkel magyarul beszél, apa olaszul, de anya és apa egymás közt németül. Anya, ha úgy van, a nagymamával, tanárnővel, szomszédokkal olaszul, saját családjával magyarul. Ez egész jól működött ez idáig, de idén úgy veszem észre, hogy megjelentek a rendszerünk apró hibái: Vacsora közben a beszélgetés enyhén szólva is kaotikus és én vagyok, aki egyik nyelven sem tudok befejezni egy mondatot sem, mert már jön is az újabb kérdés, csak kapkodom a fejem. Ha esetleg van nálunk valaki, aki olasz pl. a szomszéd kislány és társasozunk - akkor kénytelen vagyok a saját fiamhoz is olaszul szólni, hogy a kislány értse, és hogy a játék menjen tovább. Amikor nyilvános helyen családilag kirándulunk, apa magyarázza a fiúknak az éppen látnivalót, nem kérem meg, hogy mondja el megint németül, de ha a témában visszakérdezek, azt is olaszul teszem, hogy a gyerekek is értsék. Elég érdekes az is, mikor a második osztályos fiammal a házi feladatot írjuk és nekem az olvasókönyvben ugyanazok az ismeretlen szavak, mint neki. Olyankor együtt szótárazunk. Bonyolult? Pedig a gyakorlatban nem ilyen vészes. Sőt, rengeteg vicces pillanatot köszönhetünk ennek a többnyelvű életnek. Kezdve azzal, hogy már kisbabaként ellentmondást hall a szüleitől: anya, ha azt mondja fáj - az rosszat jelent, apától ugyanez (fai) inkább biztatást. Rá kell jönniük, hogy az ugyanúgy kiejtett szavak a két nyelvben mást jelentenek, például a kaki az lehet finom is, mondjuk gyümölcs formájában, hogy ha egy bácsit Ottónak hívnak, akkor nincs nyolc keze (otto = nyolc ), hogy a mamma az olaszul én vagyok, de magyarul mama az én anyukám.Vagy ha néha vezetés közben kiszalad a számon, akkor nem, nem a kanyarokkal van a gond (curva-kanyar). Mosolygok mikor bizonyos kifejezéseket sikerül magyarosítani: anya, olyan hangos volt a zene a színházban, hogy kitörött a fülem, vagy a felismerés, hogy a paradicsom magyarul zöldség is és édenkert is. Hogy bizonyos betűk az olaszban nincsenek - H betű - hogy azt, hogy anya azt nem GN - nel írjuk, ahogy ő először tette, mert az iskolában úgy tanulta.

Bármennyire is igyekszem, nem mindent sikerül nekik átadnom, pedig fontosnak tartom, hogy megismerjék a magyar gyökereiket, a történelmet, hordunk kokárdát március 15-én, mesélek nekik a magyar emberekről, hírességekről, mentalitásról, imádják a pörköltet, a túrórudit, a Vukot, annyit járunk haza, amennyit csak tudunk. Biztos vagyok benne, hogy ők ezzel a kettősséggel csak kapnak, és nem veszítenek. Otthon mindig kicsit olaszok lesznek, itthon pedig mindig kicsit magyarok.

Farsang Diána

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!