Keserű nosztalgia

Mályvaillat volt a télikertben nagyanyámnál a boldog időkben, gyerekkorunkban, amikor együtt babáztunk te meg én. Ettük a kristályt a cukroszsákból, meg loptuk a diót, de az tél végére megavasodott és nem szerettük annyira. Nagyanyám rendre rájött a csínytevésre, ám nem szidott le minket soha. Csak akkor csapott a kezünkre, amikor nyersen tömtük magunkba a tésztát.

Nem bírtuk kivárni, amíg megsül, a te gyomrod nem is bírta az ilyesmit. Olyan voltál mint a mama: hasfájós. Hokedlin állva lestük, mikor nem figyel, mikor tudunk lopni, féltünk rendesen tőle, rettentően szigorú volt, és nem szerette, ha engedetlenek voltunk. Nem úgy mint nagyapám, akin bármikor lehetett ugrálni, meg üvölteni, de te ilyet soha nem csináltál, mindég én voltam a veszett. Nyelveskedtem a fényképeken még karácsonykor is. Azóta se tudnak rólam rendes fotográfiát csinálni, pedig a borítóhoz kellett. Látod, mindig is ezt akartam, kiöltözni, mint a dísznők és parádézni. Ezt akartam, hogy ismerjenek, hogy ’kezitcsókolom’ - mal köszönjenek, meg emeljenek kalapot. Ne is lásson senki púder nélkül, amit sokáig a randevúk után se töröltem le. Azt hittem, valami rettenetest látnak majd alatta. De a valódi arcom sokkal gyönyörűbb, mint amilyent iderajzoltam magamnak. Mondtad is a múltkor, amikor átjöttél és akkor újra tényleg beszélgettünk, hogy nem bírod hallgatni a hangom a rádióba’. Olyankor játszom a komolyat, a valakit, vagy csak valaki mást. Nem bírod a másik hangomat. Nem haragudtál, de határozottan kijelentetted, és szóltál, hogy nem nézel meg emiatt egyetlen velem készült tévéadást se.

Azt se hitted, hogy hamarább tanulok meg főzni, mint te. Imádtad enni a csirkepaprikást, amit én csináltam. Azt mondtad, azt tudom a legjobban. Igaz, azon kívül mást nem nagyon tudok. De jól esik ilyet hazudni az első randevúkon, amikor a legszebbet akarja festeni magáról az ember, aztán a végén mindég kiderül, hogy a kicsit is kár volt odahazudni. Miklós is csak lesett, amikor elé raktam a csirkét. Kérdezte: „Te főzted?” Én meg teliszájjal bólogattam, mint a gyerek, aki rajzol egy korához képest gyönyörűt, és kiállítják az iskolában a tanévzáró ünnepélyen. Velem volt ilyen sokszor. Emlékszel? Te is akartál rajzolni, de neked nem úgy ment, te másban voltál ügyes. Szelíd voltál és szép, én meg nagyhangú és idegesítő. Azt hiszem, apánk téged jobban szeretett. De ez nem baj, soha nem haragudtam ezért, mert különben sem hiszem, hogy lehet két gyereket egyformán szeretni. Anyás se voltam. Magamba’ jöttem-mentem egész gyerekkoromban, mint ahogy most is. Szerettem történeteket kitalálni, meséket hallgatni. Az első könyvemre - amit nyolc évesen írtam - egy női arcot rajzoltam. Olyan arcot, mint amilyen én akartam lenni. A könyv sose lett kész, de a gyerekfejjel tett nagy elhatározások márcsak ilyenek.

Ideért az aranyősz, és mi újra beszélünk. Ma van anyánk születésnapja, tudod? De jó lenne megint a hokedliről nyúlni a tésztát, vagy nagyanyánk dióját enni a spájzból. De nem szabad gondolni a régi időkre, mert abban keserű nosztalgia van. Ma máshogy élünk, másmilyen idők vannak. Coach-ok nevelnek önállóságra és siker-építésre. Egykor ezt tudtuk magunktól. Anno lélekszorító idézet se kellett, amit jó sokan megosztanak, és mi örülünk, hogy mennyire okosat postoltunk ismét.

Most nem akarok semmi okosat írni. Csak elmondtam a tegnapot. Hétfőn volt, ugye?

Szentesi Éva - Rúzs és Tükör

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!