Az utóbbi időben kezdtem el úgy érezni, hogy oké, ez most nagyon sok. Úgy az emberek összességében. Nem azért, mert egy takarító néni mindenáron meg akart győzni, hogy a Jehova Istenben higgyek, és nem is azért, mert van egy olyan ember, aki minden alkalommal, ha teheti, leül mellém a vonaton és megállás nélkül nyomja a dumát a saját életéről, holott meg sem kérdezte velem mi a helyzet, holott egyértelmű, hogy én inkább egyedül lennék.

Valahogy mostanában realizáltam, hogy minden ember bogaras bizonyos dolgokban. És ezzel úgy alapvetően nincs is semmi probléma. Az én fejem is tele van gondolatokkal, aggodalmakkal, félelmekkel, prioritásokkal. Más hőfokon égünk mindannyian, ezt pedig el kell fogadni. 

Amit nem tudok megérteni, az az, hogy, miért kell belemászni a másik lényébe olyannyira, hogy a teljes rosszullét kerülgessen. Mert személy szerint nekem semmi bajom nincsen mások nézeteivel. Azzal, hogy az emberek miben lelnek megnyugvást, békét a mindennapokban. Tulajdonképpen hálát adok, hogy az őrület határán való táncikálás helyett, minden a saját tempójában halad.

Amit nem tudok megérteni, az az, hogy miért érzik bizonyos emberek szükségét annak, hogy meggyőzzenek valamiről, amivel abszolút nem tudok azonosulni. Úgy, hogy én soha senkit nem presszionálok semmilyen irányba. Miért is tenném? Nekem miért lenne jó, ha más kellemetlenül érezné magát az én berögződött dolgaim miatt?

Amit nem tudok megérteni, az az, hogy szemmel látható jelei vannak annak, hogy egy személy, hogyan is érzi magát, avagy vágyik-e a társaságra, vagy sem, és a másik illető csak azért is bepréseli magát a személyes terébe. Nyilván a megmondó emberek rögtön rávágjak, hogy “Miért nem küldöd el a búsba akkor?”. Igen, megteheti ezt is az ember, meg is teszi, ha átlépik azt a bizonyos határt. De alapvetően, tegye mindenki a szívére a kezét, borzalmasan kellemetlen egy ilyen szituáció. Különösen annak, aki alapból jobban szorong az ilyen helyzetekben, mint mások. Minden elismerésem annak, aki azonnal, hezitálás nélkül reagál,  olyan hatásosan, hogy többet nem is próbálkoznak nála, de nem vagyunk egyformák.

Sokszor elvakultak vagyunk, és úgy érezzük, muszáj bizonyítanunk a saját igazunkat. Talán figyelemfelhívásképp. Talán túlságosan jelentéktelennek érezzük magunkat. Sokféle indok bújhat meg a háttérben, de csak saját magunkat figyelembe venni, elég nagy önzőség. 

A kaotikus történések miatt, amúgy is úgy érzi az ember, hogy egy levegővételnyi szabad perce sincsen. Mindannyiunkat elöntenek olykor túlfűtött érzelmek, de mielőtt akármit is szabadítanánk rá a másikra, álljunk meg egy perce, vegyünk nagy levegőt, és gondoljuk át: “Én jól venném, ha belemásznának a privát szférámba?”

• életszemlélet lélekhang privátszféra

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!