Nyitott könyv vagyok - gondoltam sokáig. Világ életemben azt hittem, hogy sokkal könnyebben kapcsolódom emberekhez, mint mások. Talán némiképp igaz is, hiszen amolyan "az vagyok, amilyennek látsz" ember vagyok. Nincs sallang, nincs maszk.

Azonban az évek alatt, ahogyan egyre jobban merültem el az emberi kapcsolataim sokaságában, kezdtem észrevenni, hogy hol a hiba. Figyelni kezdtem önmagam, hogy vajon mi az a határ, ameddig beengedek másokat. Mi az a pont, ahol már túl félelmetessé válik számomra megmutatni, hogy valójában mennyire sebzett is vagyok.

Mert az voltam, sőt most is az vagyok. Hegek vannak, és ezek a hegek még mindig fájdalmasak számomra. Talán ez az oka annak, hogy mindig stop tábla várta a lelkembe valóban betekinteni vágyókat. Mondhatni kissé vicces, hogy "szakértő" vagyok az érzelmek tekintetében, kivéve, ha a saját érzelmeimről van szó. És itt kell, hogy megjegyezzem, hogy bár tény sosem hordok maszkot mások előtt, magam előtt annál inkább tettem ezt. Képtelen voltam a legrosszabb érzéseimmel szembenézni. Féltem tőlük, és inkább elrejtettem őket magam elől is.

Azt mondják az önszeretet kulcsfontosságú. Én pedig azt mondom, hogy ebben tökéletesen igazuk is van. Annak ellenére, hogy én még mindig hadilábon állok önmagam szeretetével, és ezt talán most először vagyok képes őszintén ki is mondani. A fel nem dolgozott elutasítások, csalódások, érzelmi traumák mind odabent gyűltek. A baj csak az ezzel, hogy szép lassan felemésztették a lelkemet és sokkal zárkózottabbá váltam, mint ahogyan azt valaha is képzeltem volna. Miközben azt gondoltam, hogy mindenki más számára engedem, hogy azt lássák, amit látni akarnak, mégis felmerül bennem a kérdés, hogy valóban hagytam-e nekik, hogy azt lássák, aki igazán vagyok?

Annyira rettegtem attól, hogy ha megmutatom a sebzett oldalamat, akkor nem kellek majd, hogy egy idő után már én magam sem szerettem azt, aki vagyok. Túl sebzett, túl sebezhető. Így éreztem. Miközben nap, mint nap harcolok önmagammal az élet elmegy mellettem. Milyen egyszerű lenne, ha el tudnám fogadni, hogy vagyok, aki vagyok, de így vagyok jó. Milyen más lenne minden, ha végre nem félnék szembenézni a bennem lévő hegekkel...Mert hiszen hogyan is szerethetne engem valaki, ha nem tudom megmutatni a valódi önmagam? Hogyan is szerethetne valaki, ha én magam is képtelen vagyok arra, hogy szeressem önmagam, csak egy kicsit jobban?

Ezért dolgozom magamon nap, mint nap...Ezért nem adhatom fel sem ma, sem holnap.

További írások itt!

Instagram ITT 

• hegek önelfogadás önszeretet önszeretet hiánya traumák feldolgozása

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!